Könyvkiadás, irodalmi valóságshow meg egyéb dolgok

Mivel ígértem, hogy (akár van rá igény, akár nem, bár úgy érzem, csak van, legalább egy minimális szinten) hírt adok a kiadatás folyamatáról és nehézségeiről, ellenállhatatlan stílusomban összefoglalom az eddig történteket (nincs sok).

Írtam néhány kiadónak (azt hiszem, ötnek vagy hatnak, akiknek talán beleillene a Gödörben a profiljukba, és nincs nagy vörös betűkkel feltüntetve a honlapon, hogy „KÉZIRATOKAT NEM FOGADUNK!”), első körben cselesen csak a blogos megjelenés előnyeiről és hátrányairól faggattam őket. Ötven százalékuk válaszolt is, teljesen változatos véleményeket kaptam, egyikük szerint nem érdemes feltölteni, hiszen a szerkesztetlen írás csak elüldözi az embereket, megint más szerint pedig pont, hogy előnyös, hiszen növeli a rajongóim számát… Ezek alapján úgy döntöttem, éppen elég fejezetet osztottam meg a Gödörbenből, jöhet a következő kérdés.

Ekkor már konkrétabban csaptam le az áldozatokra, egyet a háromból sikeresen el is ijesztve (azóta sem válaszolt arra a kérdésre, mennyire fogadnak magyar kéziratokat). A CorLeonis PR-osa nagyon kedves volt, ugyanakkor szomorú hírekkel szolgált: friss kiadóként még jó ideig külföldi regényeket fordítanak le és jelentetnek meg inkább (amit meg is értek, bizonyos szempontból úgy tűnik, kisebb a pofára esés valószínűsége).

A Gödörbent leginkább a Vörös pöttyös könyvként tudnám elképzelni (remélhetőleg végleges formájában már a kifejezetten jól sikerültek sorát fogja erősíteni), lelkesedésemben írtam is a felelős személynek abban reménykedve, hogy az aranymosásos procedúrát ki tudnám valahogyan kerülni. Az Aranymosás leginkább irodalmi valóságshowként jellemezhető: regényeket fogadnak, és „eresztenek össze”, a rosszabbak sorozatosan kiesnek, a jobbakat megszerkesztik, és az első hármat különböző formában és eltérő példányszámban kiadják. Sajnos és várhatóan azt a választ kaptam, hogy két forduló között nem fogadnak kéziratokat, hiszen van elég dolguk a versenyzőkkel.

Ezt meg is értettem, és el is fogadtam, az én egyéni szocproblémám csak az, hogy december vége a leadási határidő, ráadásul nem elég nekik cirka négyszáz oldal (VP-s tördeléssel ennyi, igen!), befejezettnek kell lennie, amitől én még legalább százoldalnyira állok belső megérzés alapján… Szóval, viszlát egy év múlva, a következő versenyen!

Talán nem is baj. Befejezni, sokszor átolvasni, esetleges logikai hibákat kiküszöbölni (bárhogy ügyel az ember, mindig is lesznek), fejezeteket újrastrukturálni, idézeteket keresni… Ehhez kell egy év. 

2012 sikerregénye

Megint belelesett, pedig már számtalanszor kértem, hogy ne tegye.

– Nem, ez így nem jó, már mondtam. Valami ütősebb kell. Valami, amit visznek, mint a cukrot – jegyezte meg, és volt képe fintorogni.

– Legyél csendben, koncentrálok!

Dupla háromszög

Ha nem tetszett egy film vége, mindig visszatekertem arra a pontra, ahol elromlott a történet. Ilyenkor a szereplők, a dupla háromszög által mozgatott bábok, lépésre pontosan ugyanazt az útvonalat járták be, mint azelőtt, csak az esetek nagy részében éppen hátráltak. Én pedig velük együtt gyorsított tempóban és fordított sorrendben átéltem ugyanazokat a szörnyűségeket, hogy aztán nemes egyszerűséggel megfelejtkezzek róluk, és a saját ízlésemnek megfelelően fejezzem be a történetet.

Milyen érdekes – most én is visszatérek valahová, mégsem hátrálok.

Te persze mindig kinevetted ezt a szokásomat, egyszer pont itt, a szürkeköves kerítéseteknél. „Ugye tudod, hogy így nem mented meg Jacket, mindenképpen megfagy a történet végén, ahogy a múltkor Jude Law-t is lelőtték a Hideghegyben?” Én pedig győzködhettelek, hogy de Jack túlélte, és két gyereke lett Rose-tól, Joe és a kis Lily. Jude pedig épségben visszatért Nicole-hoz, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Legalábbis a szerepeik, hiszen a színész sosem egyenlő azzal, akit játszik. Te nevettél, és emlékszem, hogy megcsillant a hajadon a fény, nekem pedig elképesztően giccses gondolataim támadtak, amiket inkább ki sem mondtam. Emlékszem, hogy kiszólt az anyukád, menjünk vissza, bent hagytam a sütit, pedig külön nekem csomagolta.

Most szerencsére nem néz ki senki az ablakon, nem vagyok benne biztos, hogy kibírnám, ha beszélgetnem kellene a szüleiddel. A máskor élettel teli házatok most komoran néz velem farkasszemet, egyedül a szobád ablakán húzták le a rolót, az nem bírta a látványom.

Felsétálok a házatok melletti kis utcában a dobra, ahogy aznap is felsétáltunk, az én ötletem volt, szerettem volna vadvirágot szedni. Ahogy elhaladok a házak mellett, megugat az az őrjöngő pulikutya, egyszer fogadtunk, emlékszel?, mi a neve, Bodri vagy Gyilkos. Kint van a gazdája, vet rám egy bocsánatkérő pillantást, belefelejtkezek az arcába, eddig sosem láttam, pedig többször is megtettük ezt az utat. Talán akkor még nem akarta, hogy elveszítsünk egy jó játékot, egy illúziót, egy fogadási tétet.

– Béla, nyughass! – kiált a kutyára, jelképesen felé is legyint. Egyikünk sem nyert volna.

Besétálok az erdőbe, ott van az a fa, aminek nekidöntve először megcsókoltál, előtte beszélgettünk valamiről, azt hiszem, egyikünk sem tudta, miről. Széles, barna és repedezett, enyhén korhadt, az egyik ága le is tört, hamarosan talán ki is vágják. Odamegyek, megfordulok és nekidőlök, majdnem azt látom, amit akkor láttam és majdnem azt érzem, amit akkor éreztem. Néhány pillanatra behunyom a szemem, mintha csak a TV-t nézném, mikor nincs bekapcsolva, elrejtem magam elől az üres valóságot.

A rétig futva teszem meg az utat. Mi is kergetőztünk, végül, mikor elkaptál, sikerült hátraesnem, és magammal is rántottalak, az első döbbenet után cselesnek neveztél, pedig nem ez volt a tervem. Ezt persze nem mondtam el, minek lőjek le egy poént?, inkább kacagtam, félig műgonoszan, félig játékosan.

Lefekszem a fűbe, és sajnálom, hogy most éppen nem nyílnak ugyanazok a vadvirágok, szerencsére emlékszem az illatukra, visszajátszom a fejemben. Percekig csak nézem, hogy terül el a fejem felett a kék ég, mint egy hatalmas lepedő fehér foltokkal, nincs eleje és nincs vége. Hirtelen nagyon kicsinek érzem magam, mikor veled voltam itt, nem így volt, rímeket rögtönöztél, megnevettettél. „Ej, minő komédia, hogy Ádám vagyok, te meg Éva, holott lehetnénk, Rómeó és Júlia.” Vagy Jack és Rose, vágtam rá. „Hogyne, hogy aztán elsüllyedjen egy hajó!”, vétóztad meg szemforgatva, pedig tudtad jól, hogy visszatekertem.

Feltápászkodok, talán akkor is pont ide, erre a pontra tettem volna le a kezem, ha nem segítesz fel, és elindulok hazafelé. Akkor elkezdett zuhogni az eső (most tiszta az ég), valamiért mégis abban egyeztünk meg, hogy hazakísérsz. Az elején még csak ballagtunk, mintha nem gyűjtene magába több liter vizet a száz százalék pamut, majd pusztán heccből futni kezdtünk. (Akkor is futottunk, amikor először találkoztunk, de az már egy másik útvonal.) Le a Kakas utcán, végig a meredek járdán, előbb csak lendületből, majd tiszta erőből. Természetesen te voltál a gyorsabb, azt hittem, hagysz majd nyerni, de sajnos éppen nem volt kedved.

Hangosan zihálok, ahogy a rekkenő melegben végigrohanok a Kakason, úgy emlékeztem, rövidebb és meredekebb, egy nő kék nyári ruhában csodálkozva bámul. Ahogy meglátom a forgalmas Petőfi utat (most is elszáguld egy autó), lassítani kezdek, akkor is ezt csináltam, te valamiért nem. Hátrafordultál, rám nevettél, talán azért, hogy hergelj, talán, mert élvezted, hogy sprintelhetsz. Ezt már sosem tudhatom meg.

Elérem a Petőfi szélét, látom, ahogy egy piros Suzuki elhajt előttem a forróságtól remegő, tiszta levegőben, hallom, hogy az egyik kertben nyávog egy macska; és látom, ahogy a zuhogó, szinte tömör esőben már nem fékez időben a szürke autó, és hallom a fémes csattanást. A test zuhanását már nem várom meg, becsukom a szemem, teret engedve a sötét képernyőnek.

Ha nem tetszett egy film vége, mindig visszatekertem arra a pontra, ahol elromlott a történet.

Lassan teszek egy lépést hátra…

Kártyák és játszmák

(Gyakorlat az egyik kurzusomra. Az első kettő és az utolsó három mondatot adták meg előre, ezeket kellett "feltölteni". Én vidámra vettem a figurá(ka)t.)

MINA

Egész nap fülledt meleg volt a fodrászüzletben. Délután végre megeredt az eső. Úgy ömlött, mintha sosem akarna elállni. Pont most, gondolta Mina, miközben kibámult az ablakon. Mintha a természet is sejtené, hogy milyen depresszióval és önsajnálattal dúsított beszélgetés vár rám este.

Miután elment utolsó bejelentkezett vendége is, felhívta egyik gyerekkori barátnője, aki annyira sírt, hogy Mina alig értette, mit mond. Arra rájött, hogy vészhelyzet van: Zsóka barátja, akit magában mindig is csak „a Patkánynak” becézett, elhagyta a nőt. Körülbelül hetedjére a kapcsolatuk során. Mina dühösen felkapta a partvist, és sepregetni kezdett. Már kezdett elege lenni az ilyen típusú vészhelyzetekből, egyrészt, mert sosem értette, mit eszik Zsóka a férfin (aki nem csak belső tulajdonságai miatt emlékeztette Minát a fent említett állatra), másrészt, mert egyszerűen nem tudta felfogni, hogy lehet valaki ennyire elvakult és akaratgyenge. Már eljutott arra a pontra, hogy nem is sajnálta barátnőjét.

Közérdekű közlemény

– melyben szó lesz álmokról, tervekről és ezek kellemetlen mellékhatásairól –

Mint láthatjátok, mostanában lassabban megy a fejezetfeltöltés, mint egy hónapja. Ennek több oka is van: egyrészt, most jött el az az idő, amikor kénytelen vagyok feláldozni magam a tanulás agyzsibbasztó oltárán, belemerülni a ZH-k, hírvideók és beadandók sötét világába. Másrészt pedig egy ideje már foglalkoztat a kiadás gondolata. Kiskorom óta megvan az az elszánt elképzelésem, hogy írásból fogok így vagy úgy, de megélni, és ezt a gazdasági világválság is csak részben törte apró darabokra. Ráadásul, nem egy közeli ismerősömtől hallottam azt, hogy akár meg is próbálhatnám elküldeni valahova a regényem, és tudjátok, hogy van az, ha beleültetik azt a bizonyos bogarat az ember fülébe... :)

Tehát osztottam-szoroztam, és rájöttem, hogy a kiadást nagyban megakadályozná az, ha végig feltölteném a regényem, hiszen akkor lelövöm a poént. Hogy kerülnek ki Abbeyék – már aki és már ha kikerülnek? Milyen titkai vannak még Bennetnek? Hogyan működik a Gödör? Kik buknak el, és kik szárnyalnak fel? Mennyi marad meg főhősnőnk eredeti jelleméből és tudatából? És végül – mekkora esélye van Raynek úgy merő általánosságban az életre? Éppen ezért most befagyasztom egy kicsit a Gödörben közzétételét, talán éppen jókor, Abbeyék története így egy érdekes, hajtépő hatású jelenetnél vágódik el, és kit ne érdekelne a folytatás egy ilyen után?! :)

(Abbey Dóri képszerkesztőjéből :) )

Ennek ellenére a blogot szeretném fenntartani, rövidebb-hosszabb írásokat jelentetnék meg rajta, esetleg, ha van rá igény, a megjelentetési folyamatról írnék, ha az egyszer beindul. Mivel ez nem rövid, szerintem olyan másfél évet lazán jelenthet, még akkor is, ha minden gördülékenyen halad, a türelmeteket kérem. Remélem, hogy a többi történet pótolja majd valamilyen szinten Abbey hisztijeit és frappáns beszólásait, Ray morcos lovagiasságát vagy Jeremy elbűvölő okoskodását. Addig is, szívesen venném, ha szavaznátok oldalt a kérdésekre – nektek ki fog a legjobban hiányozni a szereplők közül? Szeretnétek nyomtatásban látni a történetet? (A várakozási időszak ellenére remélem, hogy igen.:))

Egy párról

Szereplők:

John: szerelmes orvos, akinek komoly tervei vannak a jövőre nézve.

Clara: vonzó nő, John barátnője.

Aaron: John és Clara haverja, a baráti körük egyik rég látott tagja.

Jenny és Ralph: egy pillanatra tűnnek fel, John és Clara legjobb barátai.

 Helyszín: gangos lakás nappalija. Az ablakok a körfolyosóra néznek, a bejárati ajtó közvetlenül a nappaliba nyílik. Kanapé, dohányzóasztal, a szokásos kellékek. A bejárati ajtóval ellentétesen egy másik, amely a konyhába vezet. A színpad első, nagyobbik része a nappali, a hátsó, keskenyebb sáv pedig a gang.

 (Fiatal nő és férfi ront be a nappaliba, mindketten zaklatottak, jól láthatóan veszekednek. A nő ingerült, ledobja a kanapéra a kabátját, a férfi mintha kitörő nevetését próbálná visszafogni, közben azonban folyamatosan a kabátzsebében matat.)

John: Ugyan már, Clara! Ezt nem gondolhatod komolyan!

Clara: Ó, dehogynem! Láttam, John, tisztán láttam, te is tudod, akkor meg mit tagadod?!

John: Hát persze, hogy láttad, azt nem tagadom!

Clara: Hát akkor meg…?

John: Csak azt nem értem, miért hisztizel emiatt… Bocsánat, nem hisztizel, visszavonom! Egyszerűen nem értem, miért szívod így mellre…

Clara: Miért… miért szívom mellre?! Belestél a szoknyája alá, nem is feltűnésmentesen, és azt kérdezed, miért szívom mellre?!

John: Na, azt azért nem mondanám, hogy belestem…

Clara: Ó, dehogynem! Majd kiesett a szemed!

John: … Ha valamit nem rejtegetnek, akkor azt nem is lehet meglesni.

Clara: Már megint a szóhasználaton lovagolsz. Benéztél a szoknyája alá, és ez a lényeg!

John: Én azt a szövetdarabocskát voltaképpen nem is nevezném szoknyának. Az legalább az ember feneke alá ér. Biztosan megfázott szegény lány…

Clara: És te pusztán orvosi érdeklődéssel bámultad meg, ugye?!

John: Hát, azt nem mondanám… (Clara dühösen elhúzódik a férfi érintésétől, ő utána kap) Jaj, ne már, Clara! A gondok akkor kezdődnének, ha úgy bámulnám meg, hogy azt valamiért okom lenne eltitkolni, nem?

(Clara nem válaszol)

John: Különben is, ez a nő külön kiharcolta magának, hogy megnézzék. Még a mindig-tökéletes-úriember Ralph sem tudta levenni a szemét róla. Fogadok, hogy Jenny nem vette így magára, tudja, hogy semmi jelentősége sincs…

(John odahajol Clarához, megcsókolja a nyakát, közben a színpad hátsó felén, a gangon átviharzik egy dühös és szemlátomást veszekedő párocska)

John: Ugyanis semmi jelentősége sincs. Ha lenne, akkor nem vittelek volna ma a kedvenc együttesed koncertjére…

Clara (még mindig duzzogós hangon, de szemlátomást megenyhülve): Ahol megbámultad azt a libát.

John: … aminek ráadásul utálom a frontemberét.

Clara: … De csak azért, mert nagyon helyes.

John: Hé! És én még egy romantikus vacsorát is szerveztem neked a koncert után! (színpadiasan sóhajt, közben a zsebében babrál)

Clara (hozzábújik, játékos hangon beszél): Tényleg? Akkor mégis miért hagytad, hogy így kiboruljak? Már régen ehetnénk.

John (megcsókolja): Nem is értem, miért akadtál így ki.

Clara: Mit mondjak, fontos vagy nekem.

John: Régen nem voltál ilyen…

Clara (közbevág): Éhen halok! Megvan még a foglalás?

John: Igen…

Clara (felkiált) Akkor menjünk! (megrántja John kezét, az kihúzódik a zsebéből, kirántva egy fekete dobozkát. A doboz nagy ívben a szőnyegre esik)

John: Hoppá. (letérdel, hogy felvegye)

Clara (felsikkant, a kezét a szájára szorítja)

John (felnéz rá, feljebb emeli a dobozkát): Hát, ezt nem pont így akartam, de legyünk spontának, nem? Clara, én már hosszú ideje…

(Clara arca elsötétül, majd összecsuklik a lába, és elájul. John zsebre vágja a gyűrűt, odaugrik hozzá, felrakja a kanapéra, szólítgatja és elkezdi pofozgatni, a lány nagy nehezen felébred.)

John: Minden rendben?

Clara: Á, a fejem kissé fáj. Azon kívül, igen, minden…

John: Tényleg?

Clara (feláll, az ajtó felé veszi az irányt): Igen, menjünk.

John: Elájultál, amikor meg akartam kérni a kezed. Ez egy kicsit fura.

Clara (elkerekedett szemekkel visszafordul): Tényleg meg akartad kérni a kezem?

John: És a kabátod is a kanapén hagytad. Clara, mi folyik itt?

(John beszéde közben egy magas, szőke férfit látunk a gangon sétálni. Csengetnek, Clara válasz helyett ajtót nyit. A magas, jóképű férfi szélesen mosolyog): Aaron! Mit keresel te itt?!

Aaron (üdvözlésképpen megpuszilja a nőt): Gondoltam, meglátogatlak. Hogy vagy, baba?

Clara: Ne hívj így!

Aaron (beljebb lép, észreveszi Johnt): John.

John: Aaron! Rég láttalak. (kezet fognak)

Aaron: Igen, mostanában alig van időm. Most is csak jártam erre… Milyen volt a továbbképzés? Megérte elmenni érte egy másik városba?

John: Háát, ami azt illeti…

Aaron: Sejtettem, hogy nem! Hamarabb véget is ért, nem? Csak holnap kellett volna megérkezned.

John: Egész jól tudod, mikor merre kéne lennem, ahhoz képest, mennyit beszéltünk mostanában.

Aaron: Tudod, hogy van ez. Ralph mesélte a klubban.

John: Hm. Hát igen, Ralph nem tudhatta, hogy hamarabb véget ér. Iszol valamit? Hozok egy kis whiskey-t.

Aaron: Az jól esne, öregem.

(John kimegy az oldalsó ajtón)

Aaron (megvárja, míg bezáródik az ajtó, majd odaugrik Clarához. Megragadja a kezét.): Clara!

Clara (halkan): Ne, Aaron, ne! Egyáltalán, mit keresel itt?

Aaron: John mit keres itt? És miért nem szóltál, hogy hazajött?

Clara: Mert nem tartozik rád. Megbeszéltük, hogy mindennek vége!

Aaron: Óóó, nem. Nem beszéltünk meg semmit, te jelentetted ki.

Clara: Aaron, ne kezd megint…

Aaron: Amivel egyet is értenék, ha nem hallottam volna a pletykákat.

Clara: A pletykákat? Milyen pletykákat?

Aaron: Jenny nemrég azt taglalta, hogy látott téged az egyik patikában, innen messze, az ő munkahelyéhez azonban közel. Terhességi tesztet vettél.

Clara: Mi? Nem, ez nem ig…

Aaron: Már csak az a kérdés, mi lett a végeredmény.

Clara (elfehéredve): Én nem…

Aaron (kicsit megemeli a hangját, közben még közelebb rántja magához Clarát): Vagy inkább az, hogy kettőnk közül ki az apa?!

(Kinyílik a konyhaajtó, John döbbenten áll, és bámul. Clara elugrik Aaron mellől.)

Aaron (zavartan): Nem is hoztál whiskey-t.

John (dühösen): Nem is jártál erre olyan régen. Tudod, hogy mit keresek én itt?! Igazából nem is kellett továbbképzésre mennem, csak időre volt szükségem, hogy mindent gondosan megszervezzek. Ralph pedig ezt jól tudta, ő segített! És tudod, miben?!

Aaron: Öreg…

John (dühösen előkapja a gyűrű dobozát, megmutatja, majd az ajtóhoz vágja): Lánykéréshez! Hogy megkérjem Clara kezét! Erre most meg az a kérdés, ki az apa!

Clara: John, én nem…

John: Mégis mióta?!

Aaron: Figyelj, én tényleg nem..

Clara (sírós hangon): Két hónapja, de én tényleg nem… Hallgass meg!

(John az ajtóhoz siet, felrántja, Clara könyörögve követi. John hirtelen visszafordul, vet egy dühös pillantást a nőre, aki erre elhallgat, majd neki Aaronnek, és behúz neki egyet. Aaron elterül a földön, Clara sikít.)

John: Nehogy megint látnom kelljen téged! Clara, engedj el, és ne merj követni!

Clara: John, ne, kérlek!

(John elrohan, Clara követi. Látjuk őket a gangon, majd eltűnnek a színről.)

Aaron (lassan feltápászkodik, megmasszírozza az állát, majd elvigyorodik): Azt mondják, időzíteni tudni kell. És még egész könnyen meg is úsztam.

(Még mindig vigyorogva odasétál az ajtóhoz, felemeli a fekete dobozkát a földről, és kimegy.)

***

Alternatív befejezés Lornak, sok szeretettel.:D

Aaron (lassan feltápászkodik, megmasszírozza az állát, majd elvigyorodik): Azt mondják, időzíteni tudni kell. És még egész könnyen meg is úsztam.

(Még mindig vigyorogva odasétál az ajtóhoz, felemeli a fekete dobozkát a földről, és a szájához emeli.)

Aaron: Enyém lett a drágaszááág, és szoszem engedem eeeel!

Kimaradás

Sajnos, a héten kimarad az aktuális fejezet, magánéleti okok miatt (az agyammal vannak gondok :D), de ez egyben valami jót is jelent. 

Egyrészt, megígérem, hogy a következő fejezetben valami olyan lesz, ami miatt lehet őrült rajongó módjára visítozni vagy fejet fogni, esetleg a kettőt egyszerre. Kinek mi és hogy tetszik.

Másrészt, képmegosztással kárpótollak titeket. Dóri készített még egy fejezetmontázst a másodikhoz, amikor Abbey Rayhez kerül, és elhangoznak azok a bizonyos ijesztő, ám igaz mondatok... Remélem, tetszik nektek, nekem nagyon, egyszerre megnyugtató (az erdő és a ház, nem pedig a kés és a szöveg miatt :D) és igazán fenyegető, ahogy a Gödör.

Fejezetkép

A mai fejezetet holnap rakom ki (tudom, tudom... De ha egyszer zajlik az élet! *virtuális nyakbehúzás a szerző részéről* Különben is, a jó munkához idő kell.), ellenben Dóri megint alkotott.:) Ezúttal az első fejezethez készített a nyaraláshoz stílusosan képeslapos formában. 

(Emlékeztek még az első fejezetre? Mintha ezer éve lett volna... Indiánok, tánc, nyavalygás, és egy csinos, ámde halálos ruha. Mennyit haladt azóta a történet!)

Háttérkép

Ismét egy csodás képet kaptam Dóritól, talán még jobban tetszik, mint az előző. Annyi minden van rajta, sok apróság, ami része az egésznek. Nézzétek meg Ray szemét vagy Abbey haját! Az átmenetet Abbey világától a Gödör legsötétebb részéig (ami Bennet farkasfeje, ha engem kérdeztek...)! És említettem már  Ray szemét?

Amíg fel nem töltöm a mai fejezetet, gyönyörködjetek ebben a képben.:) (A mondat első része olyan kilenc órára tehető.) Köszönöm szépen, Dóri!:)

Csúszás, de...

A mai Gödörben fejezet sajnos csúszik. Ez a rossz hír (illik azzal kezdeni), azonban van egy jó is! A történet egyik rajongója, Dóri, küldött nekem egy rajzot a főszereplőkről, melyet ő készített. (És ő Rayt szőkének képzeli sötétbarna helyett - ez az olvasó tudatának dominanciája, én is szoktam néha ilyet. :D Emellett felhívnám a figyelmeteket a férfiúi potenciálra, amely Ray meztelen felsőtestéből árad... *elolvad, még ha ő is írja*)

Nem fantasztikus? :)

Nyakigláb

Újabb megjelenés azon a honlapon, ahol publikálni "szoktam" (ergo, ez már a harmadik művem :D). Rövid, egy oldalas szösszenet két különböző életstílusról és egy barátságról.

A Nyakiglábot elolvashatjátok itt.

Gödörben – 3. fejezet – Öltözködési nehézségek

Ray kilép utánam az ajtón, és becsukja maga mögött. Várakozva nézek rá, már elfelejtettem, merre kell menni az őrültek táborába. Elégedetten rám vigyorog, még biztosan az jár a fejében, hogy megint kioktathatott, majd megindul előre.

Emlékeim szerint elég messze vannak az indiánok, idefele jövet legalább fél órát futottunk – és az futás volt, nem séta. Úgy érzem, hosszú utunk lesz. Az aggodalmamat vele is megosztom, és miközben megpróbálom elkerülni, hogy az egyik ág arcon csapjon, látom, hogy mosolyog.

A vörösöknek nincs lelkük

Újabb novellám jelent meg, ugyanott, ahol az előző. Ezt eddig nem raktam fel ide, de itt elolvashatjátok. Központi témája a sorozatgyilkosságok motiváló-ereje, a társadalmi agresszió. Kicsit magyar, kicsit skót, kicsit sci-fi, de leginkább vörös. Olvassátok!

Kaktusz, zongora és cigarettafüst

A férfi egyszerűen berontott a szobámba.

Ez több okból is meglepett. Egyrészt, hozzám nem szoktak csak úgy betörni emberek, pláne nem miközben dolgozom. Másrészt, még csak nem is kopogott előtte, ami igen nagy udvariatlanságra vall. Végül, de nem utolsó sorban, ezt a nyitott ablakon keresztül hajtotta végre.

A másodikon lakom.

Megjelent

Nos, ez a bejegyzés nem novella, de amiről szól, az Indiántáncot már olvashattátok itt, a blogomon. Csak közben megjelent az ÚjNautilus honlapján is, és gondoltam, elbüszkélkedek vele. Hiúság vagy sem, de jól esik.:)

Gödörben - 2. fejezet - Fegyverhasználat kezdőknek

Mr. Bennet rám mosolyog. Leginkább egy farkasra emlékeztet, és nem mondhatnám, hogy ez a gondolat megnyugtat. Bár azt hiszem, nagyobb gondjaim is vannak most Bennet vigyoránál. Mondjuk a kés, amit felemel, vagy az, hogy a nyakamat célzatosan az asztal közepén lévő tál felé kezdi nyomni. Felfedezem, hogy sötétvörös a belseje, és nem igazán lep meg.

Gödörben - 1. fejezet - Indiántánc

Most komolyan, Nicaragua?!

Hirtelen ötlettől vezérelve bemegyek az előttem álló erdőbe. Leginkább pálmafák vannak az országban, legalábbis a hotel területén, de ezen a részen valamiért nem. Mintha magyarázott volna valamit az idegenvezetőnk, mikor megmutatta a szállást, csak akkor Joshon járt az agyam. Gondolatban megvonom a vállam, igazából egy cseppet sem érdekel, miért sűrű és homályos ez az erdő, milyen fák alkotják, és egyáltalán hogy kerül ide. Csak egy kis nyugira vágyok, ősök nélkül, Josh csókjainak emlékével.

Az Úszódressz és a Lány

...Az Úszódressz nagyon szomorú volt. Mikor fiatalon kikerült a gyárból, nem gondolta, hogy ilyen sanyarú sorsa lesz, ahogy azt sem, hogy egyszer eljut arra a pontra, ahol legszívesebben képen köpné magát, amikor csak a tükörbe néz. (Sajnos ezt bizonyos biológiai nem-adottságok lehetetlenné tették.)

Karakterábrázolás

-- A gyakorlat lényege az volt, hogy egy szereplő tulajdonságait kellett összeírni, majd egy jelenetben a viselkedésével ábrázolni azokat. Szerintetek mi jellemzi az én szeretett Edgaromat? --

Edgar fel-alá járkált, majd hozzávágta az ecsetét a vászonhoz. Vörös festék fröccsent szét, az ecset csíkot húzva maga után leesett a földre, azt is vérszínűvé változtatva.

Vagyis nem teljesen vérszínűvé, éppen ez volt a baj. Bárhogy keverte a színeket, sosem jött ki pontosan az az árnyalat, amit elképzelt. Sok piros, kis fehér, sok fehér, kis piros, sárga, barna, fekete, valamilyen furcsa ösztöntől hajtva zöld, de most még megérzéseire sem számíthatott. Nem sikerült lefestenie a tökéletes gyilkossági jelenetet.

A Samuel-i titok

...– Köszönöm, hogy mind eljöttek – mondta P. nyomozó. – Fontos bejelenteni valóm van önöknek, immár nem titkolt nyomozásom során egészen meghökkentő dolgokat fedeztem fel.

– Először hagy mondjam el, hogyan kerültem az események közepébe, hiszen sokak számára kérdéses volt, miért mutat ilyen nagy érdeklődést egy ilyen impozáns bajusszal rendelkező – itt büszkén megpödörte fent említett testrészét – ember egy ilyen bensőségesnek látszó társaság élete iránt.

Monsieur P. megengedett egy apró biccentést a jelenlévők felé. Sir Richard Gere vetett rá egy büszke pillantást, a mellette ülő Mrs. Gere pedig megengedett engedett magának egy félszeg mosolyt. A velük szemben helyet foglaló Prudence Mapstone összeszorította gondosan kirúzsozott száját, míg a kanapéban lezserül elterülő Matthew Fox érdeklődve pillantott rá.

Barna (Szürke) - Nem csak színek

...A hátsó kerítés frissen volt festve. Még meg sem száradt: lemázolt részei játékosan csillantak meg a napfényben. Én akkor és ott inkább szemtelennek gondoltam ezeket a darabos, sötétbarna részeket. Gonosznak. Ördöginek. Kiakasztónak. Ahogy visszabámultak rám. Már-már kacsintva.

– Mi a fenének kellett összekenni a kerítést?! Kutyaszarral!

Fehér város 4.

A tudós

Gray professzor lenyűgözve állt az ablak előtt. Igazából nem volt professzor, csak közeli ismerősei nevezték így, azok, akiket valamilyen okból kifolyólag érdemesnek tartott arra, hogy tudják, ki is ő, és milyen hobbit űz. Az Alsóvárosban senki sem lehetett professzor, csak munkás a Gyárban, az antigravitációs erőteret generáló hatalmas épületcsoportban. Esetleg munkásvezető úgy, mint ő.

Fehér város 3.

A hős

...A férfi nem tudott betelni az arcát cirógató levegővel. Élvezte, hogy haja birizgálja a homlokát, az izmai pedig megfeszülnek. Azonban ezek az apró örömök eltörpültek amellett a gyönyör mellett, amit a Felsőváros kijátszása okozott neki. Megint.

Igaza volt Gray-nek, mint mindig, fejlesztései bőven a ruha javára váltak. Szerencsétlen felsővárosaik észre sem veszik majd, csak miután kilopja még a szemüket is. Bár, szem híján, valószínűleg még akkor sem…

Mámorosan felkacagott.

Fehér város 2.

A mártír

... – Állítólag régebben több nyelven beszéltek az emberek. Ízes, élettel teli, szenvedélyes vagy éppen katonás nyelveken. Pörgő szavakon, elképesztő hangokon. Nem csak a Nyelven. Az emberek nem mindig értették a másik szavát. Mégis – milyen csodálatos világ lehetett az! – a lány felhúzta a lábait, és a térdének támasztotta állát.

Egy emeletes bérház omladozó falai között ültek, ő és a kislány. Csak az utcai lámpa világította meg arcukat: a lány húszas évei elején lehetett, a kicsi tíz körül járt.

Fehér város 1.

Az áldozat

...9914.

Maga sem tudta, mi hajtotta. A Nap már rég lement, az utcák sötétek voltak, az Alsóváros pedig még fényben sem volt a Birodalom legbiztonságosabb része. Mégis szaporán szedte lábait, egyik halványan pislákoló lámpától a másikig. Nem tudta eldönteni, hogy elbújni szeretett volna, vagy a biztonság érzetét keltő fénykörbe állni.

A Megismerés Háza

... A Megismerés Házához a nélkül jutottunk el, hogy bármit is szerettünk volna megismerni. Így utólag úgy vélem, gyakori az ilyen. Két barátommal nyaralásunk alatt idegen országokat barangoltunk be hátizsákkal: akkor éppen Angliában jártunk, de ez teljesen mindegy. A Megismerés Háza úgyis bárhol rád talál, ha ura úgy szeretné. Az a tanácsom: sose szállj le a buszról, egy kietlen, ám lenyűgöző táj közepén.

Mi ezt tettük, nagyrészt Casanova kedvéért (megtetszettek neki a virágok), részben a sajátunkért. Ritka szép hely volt: az egyik oldalon magas, méltóságteljes, fehér hósipkás hegycsúcsok meredeztek, míg az ellenkező irányban a tavasz elevenedett meg virágjainak minden színével, dús, zöld lombkoronájával. Szokatlanul elhagyatott volt abban a nagy, belakott országban, mégis lenyűgöző. Azóta sem láttam ehhez foghatót: utóbb rájöttem, hogy külön a mi kedvünkért rendezték így.

A GX10 hőse

...A túlélők utólag eltérően ítélték meg a történteket. Természetesen voltak dolgok, amikben egyezett a véleményük: nagy részük például váltig állította, hogy másik járatot választott volna, ha előre tudja, hogy ez lesz. Ez a szinte általános vélemény Mr. Collins fejében körvonalazódott a leginkább.

Képről írva

Íme, egy másik régi gyakorlatom. A lényege az volt, hogy egy képről kellett szavakat összeírni, majd a szavakat történetbe foglalni. Az én szógyűjteményem: ördög, fa, ősz, arany, zöld, elmosódott, táj, eső, hídként, kabát, barna, tó, visszatükröződik, nádas, középen, művészkép, gyom.

Séta a lépcsőn

Ismételten gyakorlat, az előzőek idejéből. A feladat: írd le, ahogy egy szereplő felmegy a lépcsőn.

Fürdés

Újabb gyakorlat. Anno irodalom faktra írtam, ahol Kosztolányit vettük. Az ő novellájából kiollózott párbeszédet kellett befejezni.

Mondatról mondatra

Ezt a gyakorlatot még évekkel ezelőtt csináltam. Mondatról mondatra kellett felépíteni az írást - minden mondat előtt valamilyen szempontot adott meg a vezető, ami befolyásolta azt (pl.: említs meg egy híres embert, legyen benne hanghatás, stb.)

Az együttérzés hiánya

– Rettenetesen fáj…

– Valahogyan nem tudok együtt érezni veled.

– Most miért mondod ezt? Pedig iszonyatos kínokat élek át…

– Megérdemled.

– Igazán lehetnél kicsit együtt érzőbb, nem gondolod?!

– Nem, nem gondolom. Megérdemelted.

– Szerintem ilyen szenvedést senki sem érdemel!

– Jaj, ne nyavalyogj már!

– De…

– Talán ha nem taperolnál vadidegen csajokat, nem rúgnának meg!

A hős naplója / Kovács úr naplója

A hős naplója

Július 31
19:23

Ma hajnalban megint megtettem. Megint megmentettem az Ártatlanokat.

Hihetetlen volt. Szeretem ezt csinálni; ilyenkor azt érzem, vagyok valaki.