Dupla háromszög

Ha nem tetszett egy film vége, mindig visszatekertem arra a pontra, ahol elromlott a történet. Ilyenkor a szereplők, a dupla háromszög által mozgatott bábok, lépésre pontosan ugyanazt az útvonalat járták be, mint azelőtt, csak az esetek nagy részében éppen hátráltak. Én pedig velük együtt gyorsított tempóban és fordított sorrendben átéltem ugyanazokat a szörnyűségeket, hogy aztán nemes egyszerűséggel megfelejtkezzek róluk, és a saját ízlésemnek megfelelően fejezzem be a történetet.

Milyen érdekes – most én is visszatérek valahová, mégsem hátrálok.

Te persze mindig kinevetted ezt a szokásomat, egyszer pont itt, a szürkeköves kerítéseteknél. „Ugye tudod, hogy így nem mented meg Jacket, mindenképpen megfagy a történet végén, ahogy a múltkor Jude Law-t is lelőtték a Hideghegyben?” Én pedig győzködhettelek, hogy de Jack túlélte, és két gyereke lett Rose-tól, Joe és a kis Lily. Jude pedig épségben visszatért Nicole-hoz, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Legalábbis a szerepeik, hiszen a színész sosem egyenlő azzal, akit játszik. Te nevettél, és emlékszem, hogy megcsillant a hajadon a fény, nekem pedig elképesztően giccses gondolataim támadtak, amiket inkább ki sem mondtam. Emlékszem, hogy kiszólt az anyukád, menjünk vissza, bent hagytam a sütit, pedig külön nekem csomagolta.

Most szerencsére nem néz ki senki az ablakon, nem vagyok benne biztos, hogy kibírnám, ha beszélgetnem kellene a szüleiddel. A máskor élettel teli házatok most komoran néz velem farkasszemet, egyedül a szobád ablakán húzták le a rolót, az nem bírta a látványom.

Felsétálok a házatok melletti kis utcában a dobra, ahogy aznap is felsétáltunk, az én ötletem volt, szerettem volna vadvirágot szedni. Ahogy elhaladok a házak mellett, megugat az az őrjöngő pulikutya, egyszer fogadtunk, emlékszel?, mi a neve, Bodri vagy Gyilkos. Kint van a gazdája, vet rám egy bocsánatkérő pillantást, belefelejtkezek az arcába, eddig sosem láttam, pedig többször is megtettük ezt az utat. Talán akkor még nem akarta, hogy elveszítsünk egy jó játékot, egy illúziót, egy fogadási tétet.

– Béla, nyughass! – kiált a kutyára, jelképesen felé is legyint. Egyikünk sem nyert volna.

Besétálok az erdőbe, ott van az a fa, aminek nekidöntve először megcsókoltál, előtte beszélgettünk valamiről, azt hiszem, egyikünk sem tudta, miről. Széles, barna és repedezett, enyhén korhadt, az egyik ága le is tört, hamarosan talán ki is vágják. Odamegyek, megfordulok és nekidőlök, majdnem azt látom, amit akkor láttam és majdnem azt érzem, amit akkor éreztem. Néhány pillanatra behunyom a szemem, mintha csak a TV-t nézném, mikor nincs bekapcsolva, elrejtem magam elől az üres valóságot.

A rétig futva teszem meg az utat. Mi is kergetőztünk, végül, mikor elkaptál, sikerült hátraesnem, és magammal is rántottalak, az első döbbenet után cselesnek neveztél, pedig nem ez volt a tervem. Ezt persze nem mondtam el, minek lőjek le egy poént?, inkább kacagtam, félig műgonoszan, félig játékosan.

Lefekszem a fűbe, és sajnálom, hogy most éppen nem nyílnak ugyanazok a vadvirágok, szerencsére emlékszem az illatukra, visszajátszom a fejemben. Percekig csak nézem, hogy terül el a fejem felett a kék ég, mint egy hatalmas lepedő fehér foltokkal, nincs eleje és nincs vége. Hirtelen nagyon kicsinek érzem magam, mikor veled voltam itt, nem így volt, rímeket rögtönöztél, megnevettettél. „Ej, minő komédia, hogy Ádám vagyok, te meg Éva, holott lehetnénk, Rómeó és Júlia.” Vagy Jack és Rose, vágtam rá. „Hogyne, hogy aztán elsüllyedjen egy hajó!”, vétóztad meg szemforgatva, pedig tudtad jól, hogy visszatekertem.

Feltápászkodok, talán akkor is pont ide, erre a pontra tettem volna le a kezem, ha nem segítesz fel, és elindulok hazafelé. Akkor elkezdett zuhogni az eső (most tiszta az ég), valamiért mégis abban egyeztünk meg, hogy hazakísérsz. Az elején még csak ballagtunk, mintha nem gyűjtene magába több liter vizet a száz százalék pamut, majd pusztán heccből futni kezdtünk. (Akkor is futottunk, amikor először találkoztunk, de az már egy másik útvonal.) Le a Kakas utcán, végig a meredek járdán, előbb csak lendületből, majd tiszta erőből. Természetesen te voltál a gyorsabb, azt hittem, hagysz majd nyerni, de sajnos éppen nem volt kedved.

Hangosan zihálok, ahogy a rekkenő melegben végigrohanok a Kakason, úgy emlékeztem, rövidebb és meredekebb, egy nő kék nyári ruhában csodálkozva bámul. Ahogy meglátom a forgalmas Petőfi utat (most is elszáguld egy autó), lassítani kezdek, akkor is ezt csináltam, te valamiért nem. Hátrafordultál, rám nevettél, talán azért, hogy hergelj, talán, mert élvezted, hogy sprintelhetsz. Ezt már sosem tudhatom meg.

Elérem a Petőfi szélét, látom, ahogy egy piros Suzuki elhajt előttem a forróságtól remegő, tiszta levegőben, hallom, hogy az egyik kertben nyávog egy macska; és látom, ahogy a zuhogó, szinte tömör esőben már nem fékez időben a szürke autó, és hallom a fémes csattanást. A test zuhanását már nem várom meg, becsukom a szemem, teret engedve a sötét képernyőnek.

Ha nem tetszett egy film vége, mindig visszatekertem arra a pontra, ahol elromlott a történet.

Lassan teszek egy lépést hátra…