A Megismerés Háza

... A Megismerés Házához a nélkül jutottunk el, hogy bármit is szerettünk volna megismerni. Így utólag úgy vélem, gyakori az ilyen. Két barátommal nyaralásunk alatt idegen országokat barangoltunk be hátizsákkal: akkor éppen Angliában jártunk, de ez teljesen mindegy. A Megismerés Háza úgyis bárhol rád talál, ha ura úgy szeretné. Az a tanácsom: sose szállj le a buszról, egy kietlen, ám lenyűgöző táj közepén.

Mi ezt tettük, nagyrészt Casanova kedvéért (megtetszettek neki a virágok), részben a sajátunkért. Ritka szép hely volt: az egyik oldalon magas, méltóságteljes, fehér hósipkás hegycsúcsok meredeztek, míg az ellenkező irányban a tavasz elevenedett meg virágjainak minden színével, dús, zöld lombkoronájával. Szokatlanul elhagyatott volt abban a nagy, belakott országban, mégis lenyűgöző. Azóta sem láttam ehhez foghatót: utóbb rájöttem, hogy külön a mi kedvünkért rendezték így.

– Ez a hely… egyszerűen gyönyörű! – mondta a barátnőm. – Ide majd el kell hoznom a családomat is. Mármint, amikor már lesz.

– Még csak huszonkét éves vagy Nagymama, ugye tudod? Ellenben ezek a virágok tényleg bámulatosak, jó, hogy leszállítattam magunkat: készítek róluk képeket, a kiszemelt csajoknak biztosan nagyon fog tetszeni.

– Örülök, hogy a „kiszemelt” szó után mindig többes számot használsz, Casanova – jegyeztem meg gúnyosan. Engem a hegyek nyűgöztek le leginkább: barátom rajongóival ellentétben nem nagyon érdekeltek a virágok.

– Hát, igen, nem tehetek róla, hogy felfedezték eme csábító test előnyeit, Nyuszi. És arról sem, hogy én ennyire a függője lettem a női nemnek.

Nagymamával egyszerre horkantunk fel.

– Jó lenne, ha kapnál néhány női nemet.

Eltöltöttünk néhány órát a réten, nagyokat beszélgettünk, és még nagyobbakat hallgattunk. Mivel már évek óta barátok voltunk, egyik sem volt kellemetlen.

– Szerintetek túl sokat foglalkozom a jövőmmel? – kérdezte egyszer csak Nagymama.

Elgondolkodva leszegte a fejét, barna szemében arany pöttyök csillogtak.

–Az nem baj, hogy foglalkozol a jövőddel, Nagymama – mondtam szelíden. – Viszont egy normális ember csak az elkövetkezendő napokat, nem pedig az éveket dolgozza ki akkora részletességgel, mint te… Engem egyszerűen csak megijeszt, hogy mekkora távlatokban gondolkozol.

Casanova felhorkant.

– Ne is foglalkozz Nyuszival, Nagymama, nyilvánvaló, hogy megijeszti a dolog. Mindentől megijed. Abban viszont igaza van, hogy egy normális ember nem foglalkozik ennyit a következő tíz, húsz, negyven évvel, hanem inkább a jelennek él. Ne a jövő lehetőségeit keresd a jelenben, Nagymama, hanem a jelenét!

– De én csak egy kedves családot szeretnék, vidám gyerekekkel, helyes férjjel, egy otthonos házat, és egy olyan munkát, amit imádok! Azt, hogy gyönyörű fehér ruhában állhassak az oltár előtt, azzal, akit szeretek, és aki viszont szeret… hogy foghassam a lányom kezét, mikor kilövik a fülét, vagy megölelhessem, ha jó jegyet hoz haza, ápoljam, mikor beteg… idilli házat, olyan virágokkal, mint ezek! Ez annyira rossz?!

– Nem. Ez dicséretes – mondta Casanova. – Viszont ebben a korban kell pikáns élményeket gyűjtened, hogy legyen mivel megbotránkoztatni az unokáidat, Nagymama.

Barátnőm szeme könnybe lábadt. Rá mosolyogtam, és megszorítottam a kezét.

– Nagyszerű jövőd lesz, mert nincs olyan ember, aki tőled jobban megérdemli, Nagymama. Érted? – bólintott egyet. – Viszont, ha a továbbiakban nem velünk és a szeretett gyomjaiddal törődsz, fenéken billentelek, kedves barátném.

– Oké, rendben – forgatta meg szemeit, szipogott egy nagyot, majd rám vigyorgott.

Ezután Casanova fotózott, hol minket, hol a virágjait, Nagymama – ígéretéhez híven – félig ránk figyelt, félig valahol máshol járt, én pedig hegycsúcsokban gyönyörködtem. Egyszerre voltak rémisztőek – az a magasság, az a hideg! – és mégis megnyugtatóak. Sokkal jobban tetszettek, mint a virágos rét: az is szép volt, de bele sem merek gondolni, hány rovar, bogár és csúszómászó élt az egzotikus virágok között.

Végül ez a gondolat okozta a vesztünket. Ez, meg a busz hiánya.

– Srácok – Casanova mindig srácoknak szólított minket, noha mindketten lányok voltunk: így akarta mutatni, hogy nem veszélyeztetnek hódító törekvései –, nem tartjátok furcsának, hogy az alatt a pár óra alatt, míg itt voltunk, nem tűnt fel egyetlen egy új busz sem? Pedig már megy le a Nap.

Igaza volt: a narancssárga különböző árnyalataiban játszó korong éppen akkor készült lebukni a hegyek mögött.

– Te jó ég! – pattantam fel. – Most mit csináljunk?!

– Nyugi, Nyuszi. Aludhatunk itt is, és holnap elmegyünk az egy szem olyan busszal, ami ezen a vidéken jár.

– Hö, nem. Nem alszom olyan helyen, ahol férgek mászhatnak be a hálózsákomba, vagy ami még rosszabb, az orrlyukaimba, hogy aztán megfulladjak. Gusztustalan és veszélyes.

– Ez a hely nem az Nyuszi – szólalt meg révetegen Nagymama; félig még máshol járt. – Ide fogom hozni… Szóval, szépek a virágok, illatosak, és egyetlen egy a kelleténél több lábbal rendelkező lényt sem láttam még. De még olyat sem, aminek a kelleténél kevesebb lett volna. Csak mi vagyunk.

– Mi meg az a kedves jószág, amelyik a cipődön mászik – vágtam vissza vaktában, nagyon nem akartam ott maradni. Az ember orrlyuka csak maradjon tiszta.

Nagymama felvisított, majd groteszk táncba kezdett: egyik lábán ugrálva a másikat rázta.

– Szedjétek le, szedjétek le, szedjétek le!

Casanovával érthetetlenül néztünk rá, hódítónk megengedett magának egy nem túl feltűnő vigyort. Aztán észrevettem. Nagymama fehér cipőjébe egy hatalmas, zöldes-sárga, határozottan túl sok lábbal rendelkező lény kapaszkodott, s csak akkor adta meg magát, mikor Casanova felkapott egy botot, és azzal leszállásra kényszerítette.

– Miért nem szóltál hamarabb? – nézett rám mérgesen barátnőm.

– Én nem is tudtam, hogy ott van – tártam szét a karjaimat.

Elnevettük magunkat, majd megegyeztünk, hogy itt nem maradhatunk: egy ekkora méretű állatot még Nova orrlyuka sem bírna ki, ahogy ő erre vidoran rámutatott.

– Nos, akkor induljunk – intettem a hegyek felé.

– Nem megyünk a hegyekbe, Nyuszi, az még nagyobb hülyeség, mint csúszómászók között aludni.

Megráztam a fejem.

– Hogyne, igaz. És a busz sem arra ment. Nem is tudom… honnan jött az ötlet.

Casanova felsóhajtott.

– A kis dombok mögött talán van egy otthonos kis kunyhó, ahol meghúzhatjuk magunkat. Mint egy rég elfelejtett mesében. Remélem, a házigazda lánya csinos lesz…

Elindultunk az otthonos kunyhó és Nova vágyálmai felé: magam sem érettem, miért, furcsa érzés lett úrrá rajtam. Minden idegszálam tiltakozott az útirány ellen, ez annyira abszurd volt, hogy legszívesebben gyökerestül téptem volna ki őket a helyükről. Virágok illata kísért minket, kellemes nyári este volt, az órákon át tartó üléstől elgémberedett lábaim végre élvezhették a mozgást. Nagymama és Casanova vég nélkül viccelődött hol egymással, hol rajtam: úgy látszik, ők nem érezték azt az iszonyatot, amit én. Vagy csak nem törődtek vele: ezt már sosem fogom megtudni.

Fájdalmasan hasított belém ez a furcsa érzés, mikor az egyik dombocska mögül előbukkant az épület. Családi ház volt, fehér falakkal, vörös oldalra nyitható sötétítőkkel, melyek most eltakarták a kíváncsiskodó tekintetek elől a szobák tartalmát. Az ablakok alatt hatalmas tartókban olyan ismeretlen virágokat neveltek, mint amilyeneket Casanova is lefotózott. Az egész épületet egyetlen lámpa világította meg, érdekes módon mégis fel tudtam mérni.

Hódító barátunk felgyorsította lépteit, s hangosan bekopogott. A kígyó alakú kopogtató legalább annyira groteszk módon elütött az épülettől, mint a tábla, amelyik gondosan felfestett betűkkel ezt hirdette: a Megismerés Háza.

Ha kevésbé lettem volna fáradt, talán jobban törődtem volna a hely abszurditásával: a semmi közepén kivilágítva áll egy ház, melyet az őrültség, de legalábbis a következetlenség halvány jeleivel terveztek meg.

Így viszont kitárult előttünk az az ajtó, amelynek sosem kellett volna.

– Ki szeretne belépni a Megismerés Házába? – kérdezte egy vidám hang.

Egy középkorú nő állt előttünk, alacsony volt, némi, még esztétikusan ható fölösleggel a derekán.

– Megfáradt utazók vagyunk, akiknek nincs hol aludnia – vetette be legmegnyerőbb mosolyát Nova. – Esetleg meg tudna szánni minket egy kis szobával? A földön is elalszunk.

– Hogyne, kedveskéim – mosolygott ránk a nő. – A Megismerés Háza mindenki előtt nyitva áll, aki vállalja, hogy egyedül felfedez egy szobát.

– Tessék? – kérdezte Nagymama.

– Sajnos csak én élek itt, de így kaphattok saját helyiséget az éjszakára, biztosan jó ideje nem aludtatok egyedül. Persze, hogyha közös szobában szeretnétek aludni…

– Ó, persze, nekünk az is tökéletes, igazán nem akarunk zavarni!

– … akkor más házat kell keresnetek, ide nem léphettek be.

– Tessék? – néztem rá döbbenten. Mosolyától furcsán kirázott a hideg.

– Mindenki felfedez egy szobát. Ide csakis ezzel az ígérettel léphettek be. Sajnos, nincs, aki használja őket, legalább ilyenkor… Másnap pedig elmondhatjátok, milyen volt! Olyan szomorú egyedül élni, nem társalogni senkivel.

– Ha vendéglátónk így szeretné, természetesen legyen így – vett rám egy figyelmeztető pillantást Nova. – Egyébként gyönyörűek a virágai, hölgyem.

A nő kacarászott egy sort, úgy tűnik, hódítónk mindenkinél elérte ezt a hatást.

– Tényleg tetszenek? Én magam termesztettem mind.

Kitárta előttünk az ajtót, én léptem be utoljára. A ház belül meglepően sötét volt: az előszobában és a nappaliban is csak egy-egy halvány lámpa pislákolt. Ez csak arra volt elég, hogy észrevegyem: vendéglátónk még tőlem is alacsonyabb volt, már-már törékenynek tűnt.

A nő a lépcső felé intett, összerezzentem.

– Arra vannak a szobák. Miután berendezkedtetek, viszek fel nektek valami ennivalót, kedveskéim, biztos vagyok benne, hogy már napok óta nem fogyasztottatok semmi rendeset – mondta, s elindult.

– Kedves, középkorú nő, hoz enni, és saját ágyunk lesz. Bárcsak lánya is lenne… - súgta nekem Casanova, miközben Nagymama beszélgetni kezdett háziasszonyunkkal.

– Milyen szép ez a hely, és milyen otthonos a háza! Én is ilyen virágtartókat szeretnék majd az otthonomba, hasonló növényekkel… Ó, és az a szekrény, ami a nappaliban volt! Az a faragott virágos!

– Nekem azok a bordó fotelek jöttek be igazán… - mondta Nova.

Elgondolkoztam azon, hogyan láthattak meg ilyen részleteket barátaim; részemről az egész házban sötétség kavargott.

– Gondolodjátok, hogy szép? Kíváncsi vagyok, a szobákhoz mit szóltok majd: igazán egyediek, mindegyiknek saját neve van – dorombolta házigazdánk.

Vetetettem egy hitetlenkedő pillantást Novára, miközben Nagymama tovább fecsegett.

– Mióta él itt?

– Elég rég óta. Mindig öröm, amikor megfáradt vándorok… Turisták térnek be hozzám. Minél fiatalabbak, annál jobb. Szeretem a fiatalokat. Tele reményekkel, vágyakkal, félelmekkel, egy egész élet áll még előttük… Nem egy megismerni való. Önmaguk.

Furcsa volt egy középkorú – az ötvenes évei elejét taposhatta – nő szájából ekkora átéléssel hallani ezt, de úgy döntöttem, nem szólok semmit. Felértünk az emeleti folyosóra, ahol négy ajtó volt. A legközelebbibe a V. Sz. monogram volt bevésve, azután jött a H. H., majd – ha abból a távolságból jól vettem ki – az R. Sz. és végül a J. H..

– Amúgy Mrs. Whichway a nevem. Titeket hogy szólíthatlak, drágáim?

Bemutatkoztunk, elmeséltük, hogy hátizsákkal járjuk be a környéket közös nyaralásunk alatt. Ő szórakozottan bólogatott, és a folyosó egyetlen szekrényében motoszkált. Monológunk végén megfordult: kezében egy mély cilinder volt, szemében lelkesedés csillant.

– Ez a férjemé – mutatta meg nekünk. – Újabban rászoktam arra, hogy ez alapján dől el, ki melyik szobában alszik. A Megismerés Szobáinak neveit cetlikre írtam fel: ezeket húzhatjátok most ki.

– Miért hívja „megismerés szobáinak” őket?

– Ó, mert megismerhetitek magatokat, ha egyszer bejutottok az egyikbe. Múlt, jelen, jövő, külső vagy belső – a helyiségtől függ. Éppen ezért, húzzatok, húzzatok! – sürgetett minket.

Barátaimmal váltottunk egy hitetlenkedő pillantást, majd a legfáradtabb Nova megkezdte a sort, benyúlt a cilinderbe, és kivett egy cetlit.

– Még ne olvasd fel – mondta Whichway izgatottan. – Ti is, drágáim, ti is!

Egyre idegesebb voltam: feszélyezett a félhomály, a kopogtató, és ez a nő a maga abszurd lelkesedésével meg a szobái iránti rajongásával. Ennek ellenére Nagymama után én is kivettem egy lapot, majd sorban felolvastuk háziasszonyunknak.

– A Hódolat Helyisége – vigyorodott el Casanova. – Azt hiszem, ez nekem való. Nincs véletlenül egy lánya?

– Nincs. Hm-hm… Viszont azt hiszem, ez tényleg neked való, kedveském.

– Miért éppen Hódolat Helyisége? – kérdezte Nagymama, aki igazán elemében volt, mióta csak beléptünk a családi házba. – Romantikusan van berendezve? Mert ha igen, inkább én szeretnék ott aludni…

– Ó, nem, szívecském, mindenki ott alszik, amit kihúz. A többi szobába nem léphet be. Ez a szabály, sajnálom – kacsintott. – Szerencsédre nem is azért nevezik Hódolat Helyiségének, mert romantikusan lenne berendezve. A fiatalember teljesen más tapasztalatokat szerezhet ott, mint néhány rózsával díszített váza látványa: a saját hódolóit ismerheti meg.

Nova elnevette magát.

– Hohó, ez tetszik nekem!

– Nem csak azokat, akik most rajonganak érte: a múltbeli szeretőit és a jövendőbelieket is megmutatja ez a varázslatos szoba. Mindenkit, akinek ez idáig megtetszett, és azokat is, akiknek ezután fog. De most te jössz, szívecském! – mutatott Nagymamára.

– Ööö, a… Jövő Hálója.

– Ó, az is egy nagyon izgalmas szoba! Mint a neve mutatja, használójának lehetséges jövőit mutatja meg, a közelitől egészen a távoliig. Biztos vagyok benne, hogy ez téged nagyon érdekel, szívecském, igazán a nektek való helyiségeket húztátok ki. És te? – nézett rám.

Megráztam a fejem.

– A… Rettenet… a Rettenet Szobája.

– Ó, az is eléggé érdekes!

– Hát hogyne.

– Megmutatja, hogy mi volt, van és lesz legnagyobb félelmed. Sajnos annyian használták már, hogy az utóbbi években nem működik rendesen: néha felcseréli az idősávokat. De azt hiszem, neked nem jelenthet gondot, hogy melyik félelmed, mikori.

Elnevettem magam.

– Nem akarok egy olyan szobában aludni, aminek bármi köze van a rettenethez!

– Nyuszi…

– Nem, én nem akarok! Eszem ágában sincs műpókok között aludni!

– Ó, nem lesznek műpókok a szobában. Feltéve persze, hacsak nem azoktól félsz. Vagy féltél. Vagy fogsz félni – mondta háziasszonyunk.

– Egy pillanatra beszélhetnék a barátommal négyszemközt? – kérdezte Nova, majd a folyosó legtávolabbi sarkába húzott, miközben Nagymama szórakoztatni kezdte háziasszonyunkat. – Figyelj, ugye nem veszed komolyan, amit ez a nő mond? Rettenet Szobája, Jövő Hálója, Hódolat Helyisége… Kicsit zavarodott az öreglány, de ártalmatlan. Holnap el is megyünk innen, addig meg csak annyit kell kibírnunk, hogy egy reményeim szerint kényelmes ágyban töltjük el az éjszakát, napok óta először. Valamint eszünk. És végre azért sem kell aggódnom, hogy hangosan horkolok.

Rekedten felnevettem.

– Whichway kicsit furcsa, ezt elismerem. De teljesen ártalmatlan, ha pedig bármit tervez, hárman vagyunk egy ellen. Egy védtelen nő ellen.

– Rendben, rendben. Maradjunk. De ha műpókok között kell töltenem az éjszakát, míg te szív alakú bonbont majszolsz, Nagymama pedig sci-fit olvas…

– Ugyan már! Nagymama sosem olvasna sci-fit.

– Megbeszéltétek, drágaságaim? – kérdezte mosolyogva Whichway.

– Igen, asszonyom. Köszönjük, hogy befogadott minket, nagyon kedves.

Whichway kuncogott.

– Igazán nem tesz semmit, drágaságaim. De most, lépjen be azon az ajtón fiatalember, és lássa hódolói sorát.

Nova vetett ránk egy széles vigyort, mielőtt belépett. Egy ideig csend volt miután bezárult mögötte az ajtó, majd jellegzetes nevetése hangzott fel tompán: az a fajta hang, amit csak a kiszemeltjeinek tartogat.

– Elkezdődött, elkezdődött – motyogta Whichway, legalábbis ezeket a szavakat véltem hallani. Furcsa fanatizmus csillant a szemében, miközben rámutatott a harmadik és az utolsó ajtóra. R.Sz. és J.H.: a Rettenet Szobája és a Jövő Helyisége. – Menjetek ti is, drágaságaim!

Tehetetlenül néztem, ahogy Nagymama odalép az ajtóhoz, majd rám mosolyogva belép. Amilyen hiszékeny volt, talán még el is hitte Whichway meséjét a jövőről. Bár nem vagyok benne biztos, hogy naivitása miatt bízott benne: lehet, hogy egyszerűen csak hinni szeretett volna. Nem sokkal később az ő halk nevetése is megütötte a fülemet. Ezek szerint csak nem lehetnek annyira rosszul berendezve azok a szobák. A kilincsemre tettem a kezem.

Ekkor hallotta meg az első üvöltést. Nova gyötrelmekről árulkodó hangja mellett egy szempillantással később felhangzott Nagymama magas visítása is.

– Mi-mit csinál velük?!

– Semmit, drágám, csak azt látják, amit választottak.

– Szenvednek! – ugrottam oda Nova ajtajához. Mikor ki akartam nyitni, a kilincs megégette a kezemet. – Mi ez? Hogy csinálta ezt? Mit csinál a barátaimmal?! Engedje ki őket!

– Holnap kijöhetnek, ha még akkor is szeretnének. Viszont jobb lenne, ha te is bemennél a sajátodba.

– Nem! Engedjen be hozzájuk! – ragadtam meg, és engedtem el a kilincset újra és újra: a kezemen hólyagok nőttek, hogy aztán eltűnjenek. – Mit csinál, mi ez a ház?!

– Ha a hegy nem megy Mohamedhez… – mondta házigazdám: a Mohamed szót már teljesen mély hangon ejtette ki, mintegy megfelelve a név férfiasságának.

Döbbenten néztem rá: az egykor törékeny, középkorú nő helyén egy magas, széles vállú ember állt, cilinderrel a fején.

– Úristen…

Hátrálni kezdtem: le akartam futni a lépcsőn, de megragadta a karom.

– Márpedig bemész abba a szobába, így egyeztünk meg! Már az elején éreztem, hogy te ellenkezel majd a leginkább. Megnyugodhatsz: ekkora életösztönnel túléled az éjszakát, bármi történjék is.

– Miről beszél, engedjen el!

A szörnyeteg játszi könnyedséggel emelt fel, és ugyanazzal a mozdulattal az R. Sz. monogrammal ellátott szobához is vitt. Kinyitotta előttem az ajtót, majd bedobott.

Egy hatalmas, félhomályos helyiségben találtam magam. Baldachinos ágy, fiókos komód, fésülködő asztal: idilli lett volna, ha nem hallom barátaim üvöltését. Nova undorral teli hangja szaggatottan hangzott fel, míg Nagymama visítása mélységes fájdalomról árulkodott.

Ekkor láttam meg őket: szobám falai hirtelen áttetszőek lettek. A Jövő Hálójában barátnőm roskadt a földre: a sikítást nem hagyta abba, arcán könnyek futottak végig, amelyek, ha nem átlátszóak lettek volna, talán elrejtik azt a gyötrelmet, ami kiült rá. Odarohantam hozzá: felcsapódtam a falra.

– Ne, ne, ne!

A Hódolat Helyiségében Casanova az ágyon feküdt, s kezével csapkodott, mint aki el akar hárítani valamit. Arcára az iszonyat, az undor és az elképedés keveréke ült ki, egész testtartása arról árulkodott, hogy nem adja meg magát kétes célú, láthatatlan ellenségének.

Nála is felcsapódtam a falra.

Végül mégis megtették. Megadták magukat. Kezdeti fájdalmuk, mely engem is sírásra késztetett, fokozatosan ijedtséggé változott. Láttam rajtuk, hogy egyre inkább kétségbeesnek, és ez félelemmel töltött el, meleg folyadék csorgott végig a lábaimon.

Aztán bekövetkezett, amitől tartottam. Nagymama, jövőképétől eltelve, őrült kacajjal egy tőrt kapott fel a földről: ezzel vágta fel előbb csuklóit, majd nyakát. Casanova is menekült hódolói elől: a baldachinából készített kötéllel akasztotta fel magát.

Végül a szoba közepén az ágy lábánál kuporodtam össze, hogy minél messzebb legyek barátaim holttestétől. Előre-hátra ringatóztam, a téboly hullámai csaptak át a fejem felett. Aztán megláttam a pisztolyt. A fiókos komódon hevert ártatlanul, néha meg-megcsillanva a félhomályban. Mintha a remény csillogott volna szemeim előtt. Éreztem, hogy segíteni akar: egy golyó azonnal kitörli fejemből a látottakat. Széttrancsírozza azt a képet, ami a retinámba égett, és azokat is megszünteti, amik a szomszéd szobákban vannak. Határozottan barátságos pisztoly volt.

Aztán persze megijedtem. A szobában feltűnő árnyak megmutatták, hogy mindentől rettegtem: először csak a barátaim halálát láttam, majd vámpírokat, veszett kutyákat, levágott kezeket, sötét alakokat, puha kiscicákat. Végül csak a saját árnyékom kavargott körülöttem. Majd a halál.

Ezért nem nyúltam ahhoz a pisztolyhoz: még attól is féltem, ami segített volna rajtam.

Másnap reggel házigazdám ismét háziasszonyként nyitott ajtót: eleséget hozott, és bár beszédes kedvében volt, magyarázattal nem szolgált. Nem is kellett: én is tudtam, mi történt. Barátaim életüket adták jövőjükért és vágyaikért, én lelkemet áldoztam fel az életemért.

Mikor hazaértem, senki sem emlékezett rájuk. Nem kérdezték, hol vannak, csak azt, az én utam milyen volt. Azt feleltem, a hegyeken keresztül jutottam vissza. Ezt a történetet az óta sem meséltem senkinek.

Neked is csak azért mondom, hogy tudd: sose bízz a virágokban.

Sose bízz a virágokban… Minket is azok csaltak lépre.