A hős naplója
Július 31
19:23
Ma hajnalban megint megtettem. Megint megmentettem az Ártatlanokat.
Még mindig vér van a körmöm alatt. Pedig igazán megmosakodtam, miután a karóimat és a kardomat is letisztítottam. A ruhámat pedig elégettem. Az udvaron. Nekem nem kell egy ilyen szennyezett lény vére!
Olyan jó érzés. Jót tettem, megint. Érzem, hogy az erő, az adrenalin még mindig az ereimben áramlik... Még most is legalább annyira fantasztikus, mint akkor ott. Amikor beledöftem a kislánynak álcázott testébe a karót. Ő volt az első azért, mert olyan megtévesztő. Mindenki azt hiszi, hogy bájos és mégis – csak halált hoz. Egy szörny. A nő visítva ébredt.
A Hírekben is benne van! Megint mutatják a tettem. „Brutális” – mert azt érdemlik meg. „Véres” – mert sokat ittak. „Elképesztő” – mert csak én vagyok rá képes.
Az udvaron Kovács úr olyan elkerekedett szemekkel nézett rám. Lehet, hogy ő is olyan pontosan tudja ezt, mint én? Érzi, ha csak rám néz?
A nő először csak visított, aztán támadni készült. Én láttam rajta. Ahogy rám nézett.
Mintha csodálat lett volna a szemeiben. Egy kis félelemmel meghintve, ahogy annak lennie kell. Kovács úrnak.
Rám nézett, és én lesújtottam a kaszámmal. Stílusosan kaszát is vittem, hogy megfeleljek annak a névnek, amit a média ragasztott rám. Nem sokat szenvedett, három-négy csapással végeztem vele. Valami végigfröccsent az ingemen. Később rájöttem arra, amit már akkor is sejtettem. Vér volt. Csak éppen nem az övé. Ő csak ellopta. Jogtalanul birtokolta.
Jól mondják a TV-ben. Véres volt. Amikor a „férje” támadt rám. Ki hiszi ezt el? Már kilométerekkel a ház előtt éreztem a jellegzetesen vonzó aurájukat. Amivel becserkészik az áldozatukat. Ami egyben annyira taszító is, hogy görcsbe rándul az ember gyomra. Néha jólesően. Innen tudtam, hogy ők nem egy egyszerű család.
Gyakorlat teszi a mestert. Kovács úr szemében is láttam.
A szemében vad düh és fájdalom villant. Mintha éreznének bármit is, a vér hívó szaván kívül. Rám támadott és dulakodtunk. Ő volt a legerősebb. Közben eszelősen üvöltött, és a földhöz vágott, majd ráharapott a nyakamra. Vagy fordítva történt? Már nem emlékszem. A vérem keveredett azzal az idegenével, akit ezek megfosztottak tőle. Erre dühbe gurultam.
Most már nem él. Az inget is elégettem. A fegyvereket megtisztítottam. A holtesteket még indulás előtt kiállítottam az ablak elé a hallban, csak a rendőrség még szétporladás előtt megtalálta őket, talán valamelyik szomszédnak hála. Mostanra már rájöhettek, mik voltak. Felkelt a Nap, hamarosan le is megy…
Vámpírok voltak, de én megmentettem az Ártatlanokat. Többet nem fognak ölni. Már nem…
Kovács úr naplója
Július 31
19:28
Ijesztő, kik között él az ember… Véres ing, véres nadrág, minden véres. És az a kasza… Biztosan ő a hírhedt Kaszás. És csak mosolyogva odaintett nekem, majd a legnagyobb lelki nyugalommal folytatta a fegyverek tisztogatását az udvaron.
Pontosan ezt mondtam a rendőrségnek is, és megadtam a címet. Bármelyik percben itt lehetnek.
Most mutatják a Hírekben, mi történt… És én ezt az alakot mutattam be az unokámnak! Ki tudja, mit tett volna vele, ha tovább egyedül hagyom őket… Kis unokám!
Ez az alak egy szörny.
Nem akarok lefeküdni. Megvárom a rendőrséget. Igazán jöhetnének egy kicsit hamarabb… Persze, az óvintézkedések, ahogyan a telefonban is mondták...
21:10
Most mentek el a rendőrök. Elvitték azt a szerencsétlent. Kezdem azt hinni, hogy őrült volt. Minden tettét felvállalta, a büszkeség csak úgy sütött róla, önként megadta magát. Azelőtt, valami olyasmit emlegetett, hogy a rendőrség végre megadja azt a kitüntetést, ami a hősiességéért jár neki. Persze, ő „nem azért tette”.
Hát, kisfiam, sok mindent fogsz kapni, de kitüntetést, azt nem.
Menet közben kedvesen odaintett nekem. Pont úgy, mint hajnalban az udvaron… Még most is beleborzongok. Persze, ha Katinkának elmesélem a dolgot, nem mutathatom ki a félelmem. Nem félek. Nem féltem. Ő persze, majd el lesz borzadva, és aggódva megragadja a karom. Hiszen bármi bajom eshetett volna!
De most már minden a legnagyobb rendben. Ezt mondta a rendőrfőnök is. Nem lesz semmi baj.
– Köszönjük a segítséget, uram – mondta, majd hálásan hozzátette: – Ön nélkül semmire sem mentünk volna, Kovács úr!
Rá mosolyogtam, és valamilyen udvarias frázissal válaszoltam. Ő visszamosolygott.
Nem mondhattam meg neki, de szerintem fogorvoshoz kéne mennie. Olyan furán hosszúak voltak a szemfogai…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése