A GX10 hőse

...A túlélők utólag eltérően ítélték meg a történteket. Természetesen voltak dolgok, amikben egyezett a véleményük: nagy részük például váltig állította, hogy másik járatot választott volna, ha előre tudja, hogy ez lesz. Ez a szinte általános vélemény Mr. Collins fejében körvonalazódott a leginkább.

Mr. Collins a fiát hibáztatta mindenért. Tudta, egyszerűen tudta, hogy nem kellett volna rá hallgatnia. Határozottan megmondta neki, hogy az új nem feltétlenül jobb, mint a régi, az ifjabbik Collins mégis a GX10-re beszélte rá.

Pedig Mr. Collins szeretett utazni, még akkor szokott rá, amikor a Sirius és a Rigel között ingázott, mindennap két teljes órát, hogy munkahelyéről családjához, családjától munkahelyére érjen. Szerette látni, ahogy a csillagok közelednek, majd távolodnak, hogy újabb fényes égitestnek adjanak helyet. Szerette a régi GX8-asok félkör alakú karosszériáját, mely mindennek mondható volt, csak modernnek nem. Mr. Collins azonban a biztonságot szerette a leginkább.

Ezt persze sosem fogalmazta meg ennyire pontosan, csak azt tudta és hangsúlyozta, hogy a régi széria az ő idejében tökéletesen működött, még akkor is, ha a fiatalok szerint elképesztően lassú volt. Az új GX10-esekkel azonban csak a gond van, pláne az utóbbi hónapokban.

A Mercedes nem egészen egy éve jött ki a legújabb űrhajó-típusával. Szemtelen gyorsaságot, teljes körű szórakoztatást, abszolút kényelmet és megbízhatóságot ígértek. A legnagyobb újításuk azonban a Drive-Self funkció volt – a hajó saját magát navigálta egészen a kitűzött célig, beépített GPS-ének köszönhetően a legrövidebb (természetesen biztonságos) úton, akár galaxisok között is! Az utazási irodák azonnal lecsaptak a GX10-esekre, a turisták pedig kihasználták a kényelmet és az szórakoztatási egység nyújtotta lehetőségeket (a fejmasszírozós sakktábla felettébb népszerű volt).

Aztán jöttek a gondok: nem egészen három hónap alatt négy GX10-es hibásodott meg. A DS-funkció nem működött annyira tökéletesen, mint azt tervezőik állították: csak arctalan civilek hőstetteinek volt köszönhető, hogy a turisták életben maradtak. Egyszer a Mars okozta majdnem vesztüket, kétszer a bolygók között található fekete lyukak egyike, utoljára pedig a Plútó.

Mr. Collins nem is értette, miért ragaszkodik annyira fia ehhez a haszontalan új modellhez – két héttel rövidebb az út, ez tény, de a sebesség nem minden. Az ember életénél semmi képen sem fontosabb.

Néha az volt az érzése, fia csak az örökségére vár. Még szerencse, hogy egy fiatal és tehetséges mérnökkel osztotta meg hajóútját…

Fray kapitány elhatározta, hogy imába foglalja a fiatal mérnök nevét. Nem is, szonettet ír hozzá, sőt egyenesen ódát! A filigrán, barna nő karosszériája amúgy is kifejezetten vonzó volt, egy jól megírt vers pedig még egy huszonharmadik századi nőt is levesz a lábáról. Azok a formás lábak… Egy negyvenhét éves férfihoz amúgy is jobban illenek a huszonöt év körüli nők, mint a vele egykorúak. (Mrs. Peacockot, az egyik turistáját utólag ennyinek becsülte. Legalábbis a lánya kora és a szeme körül gyülekező szarkalábak alapján – talán éppen a híres longplanet-i plasztikai központba sietett?)

Mindenestre, ha hamarabb feltűnnek neki azok a lábak… És az a nyamvadt csillag! Azonban az az átkozott központi vészjelző túl későn szólalt meg, nem is érti, miért, úgy állította be, hogy legalább az esetleges és nem kívánatos becsapódás előtt fél órával jelezzen – ha ugyan nem eggyel! Ehelyett az egész istenverte rendszer meghibásodott, és sem a legbuzgóbb imádkozására, sem a legcifrább káromkodására nem reagált. Az Alfa Centauritól – egyáltalán hogy került az útvonal közepére?! – pedig alig hét perc választotta el őket, a nők és a férfiak egyaránt pánikba estek, pedig mondta nekik, hogy minden rendben lesz. Közben persze a társaság vagyonának felét ajánlotta volna annak a személynek, aki ért a hajóhoz, melyet – elvileg, gyakorlatilag azonban nyilvánvalóan nem, ahogy erre nem egy utas rámutatott – egyedül ő tud irányítani…

Mrs. Peacock azóta is azt hajtogatja, hogy fiatal hölgyeknek nem illik a műszaki-technológiai dolgokhoz értenie. Egyszerűen nem illik, a nők legyenek elesettek és bájosak, ne egy űrhajó vezérlőegységét csapkodják vadul. Mikor a hatóság emberei rámutattak arra, hogy a vadul csapkodásnak is megvannak a maga előnyei (például az, hogy ő életben van), csak a szemét meresztette. Ezt követően már csak azt hallották, hogy „léhűtő fráterekről” és „visszataszítóan csontos lábakról” motyog, tanúként azonban nem volt a leghasználhatóbb személyiség. Az a hír járja, hogy egészen a fiatal mérnök segítségéig kétségbeesetten nézett szembe a becsapódással, s fülsértő visítása akkor sem halkult igazán, mikor az ifjú hölgy átvette az irányítást.

A lánya, Sarah annál inkább használható volt, bár állítása szerint néhány pillanatra elájult. (A nyomozó, aki az ügyet vizsgálta, ezen állítás mellé rakott egy szkeptikus kérdőjelet – közvetlenül azután, hogy a lány hős megmentőkről és hiányzó, egy romantikus történetbe mégis szükséges lovagokról beszélt.) Ezt izgatottsága számlájára írta, hiszen egy csillaghoz közeledni nem éppen hétköznapi élmény, kifejezetten forró, és a legteljesebb mértékig elképesztő – már abban az esetben, ha az ember lányát egy gyönyörű, talpraesett, fiatal nő menti meg. Az a nő, egyszerűen elképesztő, nem mindennapi teremtés, bár ezt az anyja előtt nem szívesen hangoztatná, ha lehet…

Sarah már akkor érezte, hogy a mérnök segíteni tud a tehetetlen Fray kapitányon, amikor felállt az asztaltól, és még ebben a helyzetben is hideg fejjel bejelentette, hogy mérnökként talán tud valamit kezdeni azzal a nyüves géppel. Sápítozó anyját is milyen szépen leszerelte, éppen akkor, amikor már ideje volt – ezt, persze nem pont úgy értette… Szóval, a hölgy látszólag szakszerűen bánt az űrhajóval, bár ő, Sarah, nem igazán ért ezekhez a dolgokhoz, szinte csak annyit tud, hogy GX10 a nevük. Volt ez öregasszony is velük, talán ő…

Miss. White állítása szerint, ha nem is mindent, de eléggé sokat tudott az űrhajókról – egyes kapitányoknál talán még többet is. Régen ő maga is sofőr volt (akkoriban még bájosan így nevezték a pilótákat, hát nem sokkal hagyományosabb így?), és bár már évek óta nem vezetett turista-űrhajót, igyekszik lépest tartani a fejlesztésekkel. A mérnök eléggé professzionálisnak látszott. Mikor a délutáni álmából felriadó Miss. White a szalonnal egybenyitott Drive-Sefl-hez sietett megnézni, mi ez a zsivaj, már javában a gépet vizsgálta. Ezek után együtt próbáltak rájönni, mi lehet a probléma, persze az érdem elsősorban a mérnöké. Ő csak aprócska megjegyzéseket tett, néha hasznosabbakat, például, hogy valakinek nem ártana lenyugtatni a kétségbeesett Mrs. Peacockot és a magában dörmögő Mr. Collinst (ezzel a mérnök mélységesen egyetértett); néha haszontalanabbat, például, hogy valamilyen vírus okozhatja a vezérlőpult működési rendellenességét (ezt megmentőjük szinte azonnal elvetette). Felettébb szimpatikusnak találta a lányt.

Egy biztos: ha kedves mérnök társuk nem rendelkezett volna ekkora szakértelemmel, most nem lehetnének itt. Bármi is okozta a bajt…

Jewell Mastriani szerényen azt állította, hogy viszonylag stabilan kezelte a helyzetet. Újdonsült mérnökként hasonló meghibásodásokat vizsgált társaival, kezdetleges tudását végre élesben is kipróbálhatta. A vezérlőpult használatával teljesen tisztában volt, hiszen ezekre szakosodott. (A nyomozónak valamiért az volt az érzése, ha éppen hallótávolságon belül lenne Mrs. Peacock, mérnökünk nem győzné hangsúlyozni, mennyire hasznos lehet nőietlen foglalkozása… Ő pedig egyet értene vele.) Minden lehetőséget sorra vett az alatt a cirka hét perc alatt, ami a rendelkezésére állt: mint sokan mások, ő is széria-hibára gyanakszik. A GX10-esek gravitációs térigénye valószínűleg időről időre bekapcsol, holott ezekre csak landolás esetén lenne szükség. Ha utazás közben erősödik fel ok nélkül, az űrhajó kénytelen megkeresni a hozzá legközelebb eső, gravitációs vonzásra alkalmas tárgyat, legyen az bolygó vagy csillag. Ő legalábbis erre gyanakodott, és ezt is kapcsolta ki sikeresen.

Abban persze nem lehet biztos, hogy emiatt sikerült elfordítaniuk a gépet… De valószínűleg tartja. Éppen ezért kissé kényelmetlenül érinti a Fray kapitány által felajánlott jutalom, de ha a kapitány ennyire ragaszkodik hozzá…

A nyomozó, aki az ügyet vizsgálta, sok mindenre rájött. Érezte, hogy Mr. Collins és a fia között valamilyen konfliktus lehet, nincs kizárva, hogy egyszerűen a generációk közti különbségből fakadóan. Ráérzett, hogy Sarah romantikus lelkülete miatt minden bizonnyal felnagyít dolgokat, anyja pedig nem csak ráncait, de a Fray kapitányhoz való vonzódását is titkolni szeretné – meglehetősen sikertelenül. Sejtette, hogy Mrs. White-nak vannak ehhez az ügyhöz nem kapcsolódó titkai, ahogy a hős Mastriani is több annál, aminek látszik. Úgy gondolta, nem ártana utána járni Fray esetleges hanyagságának, bár a mostani széria-hiba mellett ez talán teljesen felesleges időtöltés lenne.

Azt azonban nem sejthette, milyen gondolatok jártak Jewell Mastriani fejében. Először is, összeszámolta az utóbbi hónapokban összegyűjtött pénzét, és arra jutott, „nőietlennek” lenni néha igazán kifizetendő. Szinte biztos volt benne, hogy ezt a szemfüles Mrs. White is így gondolja, és megfontolta, hogy talán ad neki jutalmából, hiszen ő segített a legtöbbet. Leginkább akkor, amikor nem ragaszkodott foggal-körömmel a vírusos teóriájához.

Azonban először azt kell kiszámolnia, van-e elég pénze ahhoz, hogy kifizessen egy nagyobb DNS-módosítást. A hatóságoknak előbb-utóbb fel fog tűnni, hogy mindig egy törékeny, barna hölgy a megmentő, akárhány személyazonosságot használ is el.

Ki tudja, lehet, hogy a következő GX10-es fedélzetére már férfiként lép… De mindenképpen vörös hajjal.