Fürdés

Újabb gyakorlat. Anno irodalom faktra írtam, ahol Kosztolányit vettük. Az ő novellájából kiollózott párbeszédet kellett befejezni.

– Hová?

– Fürödni.

– Ugyan, vidd el őt is!

– Nem.

– Miért?

– Mert rossz. Mert haszontalan. Nem tanul.

– Dehogynem. Egész délelőtt tanult

– Hát, mi az: dicsérni fognak engem?

– Lauderentur. //hibás igealak a „laudabor” helyett – latin szó//

– Lauderentur, lauderentur. Szóval a pótvizsgán is meg fogsz bukni.

– Tudja, tudja, de összezavarodik. Fél tőled.

– Én kiveszem őt az iskolából, bizony úristen kiveszem. Lakatosinasnak adom, bognárnak.

– Gyere ide, Jancsikám! Ugye tanulsz majd, Jancsikám?

– Sírba visz ez a taknyos, sírba visz.

– Tanulok.

– Ne tanulj. Sose tanulj. Fölösleges.

– De tanul, te pedig megbocsátasz neki. Jancsika, hozd szépen a nadrágodat. Apa majd elvisz fürödni.

***

János háton úszott, és nagyon elégedett volt.

A víz lágyan körülölelte, miközben ő lustán evezett egyet a kezével.

Az a büdös kölyök megérdemelte. Jól ellátta a baját. Hát, fiacskám, így jár az, aki nem tanul. Lecsap az apai szigor.

A Tisza vize hirtelen erős hullámzásba kezdett. János megfeszítette izmait – bár azok hevesen tiltakoztak ez ellen -, arra gondolt, hogy ő már túlzottan fáradt ehhez, ennek ellenére úszott tovább.

Igen, megérdemelte. Nem is számíthatott volna másra. Bár az a vajszívű Mariska rá tudta venni, hogy hozza el azt a mihaszna kölyköt, de idefele úton megkapta azt, amit megérdemelt. Mégis mit gondolt, hogy lesz belőle ügyvéd, ha nem tanul?!

Megerőltetett izmai szinte már zsibbadtak. Ez a fránya folyó úgy hullámzik, mintha az lenne a feladata, hogy jól felkavarjon mindent.

Mindent.

János erőlködve csapott egyet, azonban keze, ahelyett, hogy akadály nélkül végigsiklott volna a vízen, megakadt valami szilárdban. Valami puhában. János elképedve – hát ellenkezik vele a víz?! – megfordult.

– Úristen, egy hulla! – sikított fel a mellette úszó nő.

Ő kidülledt szemekkel konstatálta, hogy fia volt az. Ellilult arccal és kéznyomokkal a nyakán.