Fehér város 2.

A mártír

... – Állítólag régebben több nyelven beszéltek az emberek. Ízes, élettel teli, szenvedélyes vagy éppen katonás nyelveken. Pörgő szavakon, elképesztő hangokon. Nem csak a Nyelven. Az emberek nem mindig értették a másik szavát. Mégis – milyen csodálatos világ lehetett az! – a lány felhúzta a lábait, és a térdének támasztotta állát.

Egy emeletes bérház omladozó falai között ültek, ő és a kislány. Csak az utcai lámpa világította meg arcukat: a lány húszas évei elején lehetett, a kicsi tíz körül járt.

– Aztán jött a Katasztrófa, azóta sivatag veszi körül a Várost. A körülöttünk élők meghaltak, és szépen lassan magukkal vitték a nyelvüket is: azok, akik a Nyelven kívül máshogy is beszéltek, mára meghaltak, leszármazottaik pedig hagyták elkopni a szavakat. Pedig milyen érdekes lehetett! Egy új rendszert átvenni, azt is megérteni, amit más esetleg nem tud…

– Horseviktsk. Örülnél, ha ezt megértenéd, Mattie? – kérdezte a kislány.

– Jaj, ne bolondozz, Cara! – nevette el magát a fiatal nő. Izgatottan feltérdelt az ágyon. – Olyan jó lehet más nyelven is beszélni! Idegen szavak! Demelza asszonyságnak vannak régi levéltöredékei. Nagyrészt sérültek, de egy-két szót ki lehet betűzni. Mon… ami… Ti… amo… Az eredeti kiejtéssel biztosan gyönyörűek. Bársonyosak.

– Inkább másról mesélj, Mattie!

– Másról? Mégis miről?

– Másról… Én… Nem tudnál inkább arról mesélni, milyen a szerelem? – Cara megtámasztotta kezeivel az állát.

– A szerelem? Honnan szedted ezt? Mégis honnan kéne tudnom? Szerelem! Különben is, már régen aludnod kéne a többiekkel!

– Ó, Mattie, kérlek ne, hadd várjam meg Finnt! Ma van a szülinapja, megígérted, hogy felköszönthetem!

– Igen, de Finnlay késik. Már rég itt kéne lennie. Tegnap délután ment el, már több mint egy napja.

– Aggódsz érte, Mattie?

– Ne-em… dehogy! Tud ő magára vigyázni!

Mathilda összeszorult torokkal gondolt a közleményre, amit ma olvasott a Gyárban. Egy, a Felsővárosban garázdálkodó személyt kerestek, aki nem egy dolgot emelt el illetéktelenül a város vezetőinek orra elől. A közleményben persze nem pontosan ezeket a szavakat használták, de Mattie csak így tudta értelmezni a hologramként kivetített hivatalos szöveget.

– Biztosan aggódsz, látom rajtad – mondta Cara. – Még a félhomályban is látszik, hogy teljesen elsápadtál, tisztán látszódnak a szeplőid.

– Butaságokat beszélsz, fontoskodó kislány, nem aggódom én Finnlay-ért! Tud ő magára vigyázni, jobban, min bárki más, akit ismerek. Egyáltalán nem féltem őt. Neked sem kéne – mosolygott rá.

– De hát ő a szerelmed, nem kéne majd belehalnod az aggodalomba? – kérdezte halkan, előre hajolva a kislány.

– Cara! Nem tudom, kitől hallottad ezt a butaságot, de felejtsd el azonnal! Én nem vagyok szerelmes, ahogy Finnlay sem, csak együtt… vigyázunk rátok, az teljesen más! Még, hogy szerelmes…!

– Jobban örültem volna, ha nem ezt hallom. Hanem mondjuk valami olyasmit, hogy ő hős lovag, nem kell érte aggódnom, viszont alig várom, hogy mikor hazaér, izmos karjaiba olvadhassak.

A lányok megpördültek. Mattie szíve nagyot dobbant, mikor meglátta az ajtóban Finn sötét alakját.

– Finn! – kiáltott fel Cara, és odarohant, hogy a nyakába ugorjon. A férfi letetette a hátizsákját, majd a karjába kapta.

– Hol a fenében voltál eddig?! – csattant fel Mattie. – És mégis mit képzelsz magadról?! Hallgatózni pedig illetlenség.

– Igaza volt Carának, csak úgy virítanak a szeplőid, Mattie. Bár most mintha halvány pírnak adnák át a helyüket… Igen, egyre vörösebb és vörösebb, ez mindjárt robban Kicsi!

Cara kuncogott.

– Boldog születésnapot, Finn! – nyomott egy puszit a fiatalember arcára.

– Ó, ma van a születésnapom, Kicsi? – nézett rá döbbenten Finn.

– Hát nem emlékszel, Finn? Két éve felosztottuk, hogy legyen mit várni minden évben.

– Ó. Nos, arra természetesen emlékszem, hogy a tiéd mikor van, Kicsi, de a sajátomra már nincs elég agyi kapacitásom – dörgölte orrát Caráéhoz.

– Pedig a gyerekek itt vártak rád. Alig sikerült meggyőznöm őket, hogy feküdjenek le, Cara pedig egyáltalán nem hallgatott rám – mondta dühösen Mattie.

– Hát, igen, Kicsi szeret engem, nézd el neki.

– Már rég aludnia kéne – mondta tompán a lány.

– Bizony, és mindjárt megy is, ugye Cara? – tette le a lányt Finn.

– Mindez nem történt volna meg, ha időben hazaérsz.

– Mint tudod, a szülinapom van, viselkedhetnél kicsit kedvesebben is!

– Készítettünk neked tortát, de nem tudtuk odaadni, mert valaki még csak véletlenül sem törődik azzal, hogy mások esetleg várják, vagy aggódnak érte!

Mattie a kezébe temette az arcát.

Finn lehajolt, és megpuszilta Carát.

– Biztosan nagyon finom lett, ígérem, holnap meg is esszük. Most viszont menj aludni, kérlek.

Cara kihátrált az ajtón.

– Ne veszekedjetek nagyon, jó? Akkor biztosan megsavanyodik a torta.

Finn rámosolygott, majd becsukta mögötte az ajtót.

– Azt hittem, nem aggódsz értem, hiszen tudok magamra vigyázni – jegyezte meg némi hallgatás után.

– A gyerekek aggódtak. Cara szinte öt percenként kérdezte meg, hol vagy már – Mattie kerülte a pillantását. Finnlay keresztbe fonta karjait.

– Tudod, lehet, hogy egyszer nem jövök majd vissza. Nem sülhet el minden körutam olyan jól, mint az utóbbi időben. Egyszer még hiba kerül a gépezetbe.

– Hol voltál?

– Mindegy, hogy hol.

– Nem, nem az – mondta Mattie. – Vannak veszélyes dolgok – és vannak még veszélyesebbek.

– Hoztam kaját, és csak ez számít. Van mit enniük a gyerekeknek – emelte fel a hátizsákját.

– Mit hoztál? – lépett oda Mattie. Finn kinyitotta a táskát, a lány pedig kotorászni kezdett benne.

Ez legalább kétheti élelem, gondolta az energiaszeleteket nézve.

– Tudod, szeretem a szeplőidet – suttogta Finn. Mattie nyakát megcirógatta a lélegzete.

Döbbenten nézett rá, majd rájött, miről terelték el a figyelmét a fiú szavai.

– Finn, ez itt körte! – kiáltott fel.

Finn összezárta a táskát.

– Csss, ne ilyen hangosan, azt akarod, hogy mindenki meghallja? –vonta össze a szemöldökét. – Felébreszted a gyerekeket. És igen, körte, azt hittem, már régóta érdekel, milyen az íze. Hát, most majd kiderült. Elemeltem valamennyit. Ne nézz így rám!

– Te a Felsővárosban jártál – sziszegte Mattie. – Rólad szólt az a közlemény!

– Igen, meglehet, hogy rólam. Ahogy az is lehetséges, hogy éppen emiatt nem siettem hozzátok rögtön. Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy nem követnek, és nem tűnik fel egyetlen egy Kósza Lélek sem.

– Megígérted, hogy nem mész vissza oda, emlékszel?! – Mattie szeplői dühös táncot jártak.

– Mattie, sehol máshol nem találok ilyen szintű és mennyiségű ellátmányt, ezt te is tudod. Alsóvárositól nem fogok lopni, egyrészt, mert nem éri meg, másrészt, mert úgy még annyi sem maradna neki, amivel túlélné a napot.

– Nem is azt várom, hogy tőlük vegyél el bármit is, de a Felsőváros veszélyes. Akkor inkább ne lopj!

– Hogy aztán a kicsiknek öt éves koruktól robotolniuk kelljen a Gyárban a Felsőváros könyöradományáért?! Hogy negyven évesen belehaljanak a mérges gázokba?! Különben is, Gray ruhájában teljesen biztonságos! Nem hagyok DNS mintákat, nem látni a Figyelőkön, hacsak szándékosan ricsajt nem csinálok, észre sem veszik, hogy ott voltam! Legalábbis addig, míg zabálni nem mennek…

– Én nem bízok ebben a Gray-ben, sem a ruhájában.

– És szabad megtudnom, hogy miért nem? – kérdezte Finnlay gúnyosan. – Eddig mindig beváltak a találmányai.

– Nem tudom megmondani. Női megérzés – vonta meg a vállát Mattie. Finnlay szárazan felnevetett. – Különben is, miért nem ő használja, ha olyan praktikus?! Állítólag mindig is Felsővárosba vágyott!

– Azért, mert ő pocakban kicsit túl erős ehhez a ruhához, míg izmokban túl gyenge, nem bírná a kiképzést. A repülés irányításához elképesztő izmok kellenek, és az ideiglenes láthatatlanság is megviseli az ember testét, hiszen DNS-inek döntő hányadát átírja a ruha.

– Az is furcsa, hogy ilyen találmányok mellett még életben van. Kisebb dolgok miatt is haltak már meg emberek.

– Úgy tűnik, ő megfelelő személyeknek árulja el a kis titkát. Én megbízom benne. Különben is, mit pattogsz? Azt hittem, nem is aggódsz értem! Ha bajba kerülök, nem te fogsz meghalni. Az éves kajaadagomra, már beszélgetni sincs kedvem veled...!

– Mit pattogok? Mit pattogok?! Beszélgetni sincs kedved?! Nem én fogok bajba kerülni?!

– Mattie, nem úgy értettem…

– Ha az uraságnak nincsen kedve beszélni, akkor nem is kell! Nem is értem, mit pattogok ezen a témán, hiszen igazad van, maximum csak téged ölnek meg! Maradj meg magadnak, Fionnlagh!

– Finnlay –javította ki automatikusan a fiú.

Mattie felkapott egy körtét. – Ezt pedig elviszem!

– Elviszed? Hova? Ilyenkor?! Éjszaka van!

– És akkor? Megígértem Ace-nek, hogy meglátogatom a mai nap folyamán, és nem akarom megszegni a szavam. Azt mondta, tud játékokat készíteni és szerezni a kicsiknek, ennyit megérdemel jutalmul – mutatta fel a gyümölcsöt.

– Ó, szerintem ő teljesen mást vár tőled!

– Nem érdekel a véleményed, Fionnlagh, te sem hallgatod meg az enyémet! – húzta fel vöröslő orrát Mathilda.

– Finnlay –mondta a férfi.

– Mellesleg bármire is gondolsz, nincs igazad. Ace csak szeretne segíteni a gyerekeken. Ugyanazért barátkozott össze velem, mint te.

Finn arca megrándult.

– Néha igazán meglep a naivitásod, Mattie.

A lány fújtatott egyet, majd a szatyrát felkapva, elindult az ajtó felé. Finn elállta az útját.

– Biztos vagy te ebben, Fionnlagh? – kérdezte nagyon halkan Mathilda.

– Én nem ezt akartam. Mattie, én… – Finn hangja elcsuklott. – Én… Jaj, ne nézz már így rám!

– Finn, nekem erre nincs időm. Kedvem sem. Ki kell szellőztetnem az agyam, sétálni szeretnék. Belefáradtam már ebbe, és Ace vár.

– Én… mondani szeretnék valamit. Azt megvárod? – Finnlay merőn nézett Mattie-re. A lány érezte, hogy szinte elnyelik a sötét szemek.

– Igen. – Aztán meg is bánta.

– Leülünk?

– Nem.

Finn vett egy mély levegőt.

– Nem vagy velem biztonságban – nyögte ki. Megrándult az arca.

Mathilda elkerekedett szemekkel nézett rá.

- Hát persze, hogyne. Örülök, hogy ezt közölted velem – mondta tompa hangon, majd megkerülte a férfit, és kiment az ajtón.

– Mattie, várj, nem ezt akartam! Hadd magyarázzam meg! – nem kapott választ – Hagy kísérjelek el, még a végén valami bajod esik!