Fehér város 4.

A tudós

Gray professzor lenyűgözve állt az ablak előtt. Igazából nem volt professzor, csak közeli ismerősei nevezték így, azok, akiket valamilyen okból kifolyólag érdemesnek tartott arra, hogy tudják, ki is ő, és milyen hobbit űz. Az Alsóvárosban senki sem lehetett professzor, csak munkás a Gyárban, az antigravitációs erőteret generáló hatalmas épületcsoportban. Esetleg munkásvezető úgy, mint ő.

A fehér épületek látványa szinte vakította a mocskos gettónegyed után. Letisztult, kerekded formák, egy tökéletesen megtervezett és irányított városrész látványa. A Város vezetői még egy kristálytiszta vizet szállító folyóval is ellátták az itt lakókat. Gray izgatottan nézte, nem voltak ötletei arra, hogyan oldották meg a dolgot, hogyan tartják fenn és egyáltalán ilyen tisztán a folyót. Az egész városrészt. Ahogy arra sem sikerült még rájönnie, hogy az Alsóváros honnan kapja nappali megvilágítását, mikor a Felsőváros nagyrészt eltakarja előle az eget.

Az utcán emberek sétálgattak, nyugodtak voltak, és egészségesek. Az alattuk élő emberek pedig alig merték kitenni a lábukat a házból. Gray tudta, hogy félnie kéne, amiért idehozták, bármennyire is elegánsan intézték a dolgot, de ezt látva nem tudott olyan apróságok miatt aggódni, mint a saját élete. Ha már ezeket a titkokat megtudja, megérte, hogy idehozták.

Meghívót küldtek neki. Mivel a titkos otthoni gépére kapta a szépen tálalt utasítást, úgy döntött, nincs esélye menekülésre vagy bujdokolásra. Már amúgy is gyanakodott arra, hogy Felsőváros vezetői megfigyelik az alattuk lévőket. A meghívó gyönyörű volt, törtfehér és egyszerű, illett a Felsővároshoz, bár ezt akkor még nem tudhatta. Bordó betűkkel a város egy bizonyos pontjára hívták fel figyelmét, és arra kérték, csatlakozzon az érte küldött emberekhez abban a kora délelőtti órában.

Gray gondolatban gratulált nekik. A lehető legtökéletesebb helyet választották a két városrész összekötéséhez, álmában sem gondolt volna rá, hogy az a rész ilyen fontos szerepet tölt be a Város életében. Se nem sötét, se nem világos, éppen annyira szürke és jelentéktelen, hogy még és már senkit se vonzzon magához. És még egy mesteri manipulációs térrel is megspékelték. Sosem értette, miért kell olyan sok energiát termelniük a Gyárban, bárhogy számolt, pusztán az antigravitációs térnek túl sok volt. Most már tudta: Felsőváros teljes körű védelméért halnak meg odalent az emberek. A Gyár egyszerűen túl sok gázt bocsájt ki.

Köhögött egyet.

Persze azt mindig is sejtette, hogy ha leállna a Gyár, akkor Felsővárosnak rövidtávon befellegezne. Erről persze mélyen hallgatott, és ha voltak körülötte olyan emberek, akik egyáltalán gondolkoztak ezen, ők is így tettek. Már ha volt egy cseppnyi eszük. Eddig bárki utalt akár egy kicsit is erre a lehetőségre, a Kószák rövid időn belül elintézték.

Rájött egy nagyobb köhögőroham. Túl hosszú ideje élt már Alsóvárosban.

– Gyönyörű látvány, igaz? – hallott egy selymes hangot a háta mögül. Megfordult, egy fehér öltönyös, alacsony férfit látott, a kopaszodás halvány jeleivel. Úgy tűnt, a kor a felsővárosiakat sem kíméli. – Mindent megér. Már fiatal koromban is így éreztem.

– Valóban lélegzetelállító – mondta Gray udvariasan.

– Nem látni máshol ehhez hasonlót – a férfi egy röpke pillanatig elmerengve nézett a városrészre, majd Gray-hez fordult. – Már. A Katasztrófa előtt több volt. Ne haragudjon, amiért ilyen nyersen kérdezem, de mennyi ideje van még hátra?

Gray megdörzsölte a mellkasát.

– Még öt évet adok magamnak.

Az ismeretlen férfi egy pillanatra elhallgatott, mintha végiggondolta volna, mit jelent ez számára.

– Az éppen elég arra, hogy kiélvezze és kiismerje ennek a városrésznek az előnyeit.

Gray döbbenten felkiáltott.

– White vagyok. Gregory White – nyújtott kezet. Gray hirtelen nem tudott mit kezdeni ezzel a gesztussal. – Felsőváros egyik vezetője. Ha nem a vezetője. Munkásságával felkeltette Felsőváros figyelmét, Gray professzor. Bár a Gyár használaton kívüli felszereléseit nem kellett volna olyan gyakran kölcsönvennie.

White derűsen nézte, ahogy Gray fészkelődni kezd.

– A Városnak viszont nagy szolgálatokat tehet szaktudása és érdeklődése. – White lassú sétába kezdett a hosszú folyosón, Gray némi hezitálás után követte. – Az elhivatott lakók csak a Város javát szolgálhatják. Látja azt a magas épületet? Ott dolgozzák fel a tudósok az Alsóvárosból beérkező energiát. Úgy gondolom, néhány hét felzárkózási idő után nemhogy a lépést tudná velük tartani, de le is körözné őket. Persze ki tudja, lehet, hogy csak nyomorban leleményes az ember.

White elkuncogta magát, Gray-nek megrándult az arca.

– Elnézést, nem kellett volna ezt mondanom – emelte fel kezeit White. – Nagy tisztelője vagyok a munkáinak, és az elképzeléseinek, éppen ezért lehet itt.

Így lehet az ember udvarias, és éreztetheti a felsőbbrendűségét egyszerre, gondolta Gray.

– Szóval azért hívott ide, hogy segítsek Alsóváros kiszipolyozásában?

– Én ezt nem így mondanám – húzta össze szemöldökét White. – Egyszerűen csak a Város erőforrásainak felhasználásához szeretném a szaktudását igénybe venni. Így kölcsönösen felhasználnánk a másik szolgáltatásait, uram. Maga a Felsőváros fehér falai között élhetne, néhány évvel hosszabb ideig, mint mondta. A felsővárosiaknak elég hosszú élet jut.

– Igen, tudom – jegyezte meg Gray, majd elfordult tőle.

– Ráadásul, a felsővárosi Gyár valamivel fejlettebb technológiával rendelkezik, mint az Alsóvárosi. Talán tanulhatna egy-két új technikát nálunk. Közben pedig a professzorokhoz méltó életkörülmények között élhetne, itt, a városban.

Gray rápillantott.

– Néhány technológia már évtizedek óta megvan, és már az apám idejében tökéletesen is működött. Például Alsóváros megvilágítása. – Gray összerezzent. – Az ám a furfangos megoldás! Azonban egyszer minden rendszer elévül, ahhoz, hogy rendesen működjenek, állandó fejlesztésre van szükség. Ez az, amit nem vettek figyelembe az elődjeim.

Újra elindult a hosszú folyosón. Gray gondolkodás nélkül követte.

– Persze, számtalan hasznos megoldást találtak ki, technológia és társadalmi szempontból is. A folyó megépítése évekbe telt, de megérte. Kristály a neve, egyszerűen tökéletes. Megnyugtatja az embereket, a természet illúzióját kelti. Néha még én magam is elfelejtkezek róla, hogy egy lebegő csészealjon élek. Szerencsére, nem túl gyakran. A vizet mellesleg nagyon nehéz volt feljuttatni. Szerencsére, elég volt egyszer: kevesen tudják, de nálunk kétszer egymás után is bele lehet lépni ugyanabba a folyóba.

Gray zavarodottan White-ra pillantott, aki sokatmondóan ráhunyorgott.

– Nálunk ezt is megtanulhatja.

– Nagyon büszke a városrészre – jegyezte meg Gray.

– Sokat küzdöttünk érte, és hatalmas áldozatokkal jár.

– Áldozatokkal, amiket az Alsóváros lakói hoznak. Halállal.

– Azt hiszi, csak az alsóvárosiak hoznak áldozatokat? Csak ők szenvednek valamitől? Nem, Felsőváros lakói is éppen elég dolgot adnak fel a Város érdekében. Ha ők nem lennének, Alsóvárosban sem lennének…

White elhallgatott.

– Hogy érti ezt?

– Néhány Felsővárosi áldozatokat vállal. Részben saját, részben a gyermekei nevében. Másképp túl sokan is lennénk idefent, és túl kevesen lent. A Város nem bírná azt a kapacitást – egyelőre. Emiatt az itt élők kénytelenek… leküldeni a gyerekeiket. A második gyermeküket. Dolgozni mennek, különböző feladatokat látnak el.

Gray felhördült.

– Az alsóvárosiak egy ideje már nem pótolják önmagukat, ezt maga is tudja. A felsővárosiak pedig tudják, hogy mit kell tenniük a nagyobb jó érdekében. A következő generációért.

– Maga büszke arra, amit tesz?!

–Az lehetek! Körülöttünk sivatag van, végeláthatatlan homoktenger – higgye el, számtalan expedíciót indítottunk mindenfelé. Itt, ezen a néhányszáz négyzetkilométernyi vasszerkezeten pedig felépítettünk egy csodát: vannak gyümölcseink, fáink, éppen elég vizünk, tiszta levegőnk, még egy saját médiabirodalmat is sikerült kialakítanunk! Az emberek nevetnek, szeretnek, élnek, pedig a Katasztrófa után ez lehetetlennek tűnt!

– De nem mindenki él így! Sokan nyomorognak, sokan meghalnak!

Gray köhögni kezdett, összegörnyedt az erőlködéstől. White megvárta, hogy elmúljon a roham.

– Éppen ezért van szükség magára. Maga mindenre képes, Gray. Képes lenne disztópia helyett utópiát elhozni.

– Tudja, a felét sem értem annak, amit mond – jegyezte meg gúnyosan, még mindig vöröslő arccal Gray.

– Ha itt marad, megértheti. Akkor mindent megtanulhat, ami volt… Azt, hogy hogyan szereztünk ekkora mennyiségű vizet, anélkül, hogy a lakók megérezték volna a hiányát, hogy hogyan tartjuk tisztán. Megláthatja, mire jutottunk, hogyan szeretnénk egészségessé tenni a lenti levegőt – a mi érdekünk is az, hogy minél több életet megmentsünk. Csapatunk már hatalmas előrelépést ért el, Gray, a maga tehetsége kéne a továbbiakhoz. Ugyanakkor maga is sokat nyer ezzel. Egészséges ételek, annyi, amennyit csak szeretne. Kiegyensúlyozott emberek, titkolózás nélküli élet, boldogság. Gray, nálunk azt csinálhatná, amit igazán szeret. Arról tanulhatna, amiről szeretne – legyen az a Gyümölcsgép, kihalt fajok feltámasztása, abszolút és örökké tartó DNS-átírás. Maga még az örök fiatalságot is elérhetné. És közben az lehetne, aki szeretett volna. Professzor. Egy igazi professzor…

Gray elkerekedett szemekkel hallgatta.

– Akár a Napot is irányíthatná!

– Ami azt illeti… szóval… már érdekel egy ideje, hogy azt hogyan csinálják…

– Segítsen nekünk, és mindent megtud, Gray. Még repülő ruhát is készíthet… De hiszen azon már túl van, nem, öreg barátom? – White átkarolta a vállát, és kedélyesen rámosolygott. – Hiszen éppen azért van itt.

– Megtudhatnám végre, hogyan… megtudhatnám, és nem kell érte tennem semmit, csak magamat adni.

– Mielőtt megnéznék belülről is a Felsőgyárat, lenne még valami.

– Igen? – kérdezett vissza szórakozottan Gray.

– A fiú. Akinek a ruhát adta.

– Mi van vele? – nézett rá Gray. Tagadni fölösleges lett volna.

– Betört Felsővárosba.

Gray nem válaszolt.

– Maga ezt nyilván nem tudta, igaz? – kérdezte White. – Ez a szerencséje; ha tudta volna Felsőváros törvényei értelmében, meg kellene most halnia. Pont egy ilyen lehetőség előtt…

Professzor összerezzent.

– A fiúnak viszont el kell tűnnie.

– De hát… ő. Ő hasznos lenne számukra!

– Miért?

– Erős. Nagyon erős.

– És? Nincs szükségünk erős emberekre. Van itt – mutatott ki az ablakon egy széles mozdulattal White – bőven.

– De-de… ő nagyon erős! Hatalmas állóképessége van! Akár kísérletekre is jó lenne!

– Megszegte a Város törvényeit, megsértette Felsővárost. Annak a fiúnak halnia kell, Gray. Már csak az a kérdés, hogy maga is vele hal-e? Felsővárosban akár még tíz évig is elélhet – vagy ha magán múlik, még tovább.

Gray kinézett az ablakon. Végignézett a fehér házakon, a letisztult formákon. Az emberek vidáman sétálgattak a folyó mellett – mozgásuk felszabadultságról árulkodott, nyoma sem volt rajtuk az alsóvárosiakra jellemző feszültségnek. Megcsodálta a zöld gyepet, nem is sejtette, hogy fű ennyire lenyűgöző lehet. Végül ránézett a Felsőgyárra. Szinte művészi igényességgel volt megtervezve. A professzorokat bizonyára nagyon megbecsülik itt. Van jövőjük.

Van jövője.

– Már csak az a kérdés, Gray professzor tudta-e, mire használja fel a találmányát az a tolvaj, vagy mit sem sejtett? – duruzsolta White.

– Mit sem sejtett – mondta halkan Gray.

– Nagyszerű!

– Mit kell… tennem?

– Arra gondoltam, jó lenne, ha egy kis láthatóságot biztosítana. Azt biztosan el tudja intézni, és így maga sem bukik le a fiú előtt, ami felettébb praktikus, nem? Elég lenne, ha a megbeszélt pillanatban hiba csúszna a gépezetbe…

– El tudom intézni.

– Maga mindent.

White benyomta a megfelelő gombot a csuklójára szíjazott pánton. A folyosón megjelent az a két őr, aki biztosította a professzor megérkezését.

– Kérem, vigyék Gray professzort a lakosztályába. Szóljanak Raidel professzornak, hogy négy órakor vezesse körbe a legújabb munkatársát a Felsőgyárban. Le fogja nyűgözni az a hely, Gray. Jobban, mint maga a Város.

A vezető elégedetten nézett a távozó emberek után, majd benyomta az egyes gombot.

– Igen, uram? – hallatszódott egy férfi hangja.

– Avery, van egy újabb feladatom a számára.

– Igen, uram?

– Gray a terveinknek megfelelően döntött. Ma éjszaka kiderül, kit takar a fekete ruha. Szeretném, ha Kósza Gyermekeink egyike készen állna a nagy felfedezés után.

– Kire gondolt, uram?

– Hm… Legyen a 9914-es. Olyan régen látta már el a feladatait. Biztosan hiányolja őket.