...A hátsó kerítés frissen volt festve. Még meg sem száradt: lemázolt részei játékosan csillantak meg a napfényben. Én akkor és ott inkább szemtelennek gondoltam ezeket a darabos, sötétbarna részeket. Gonosznak. Ördöginek. Kiakasztónak. Ahogy visszabámultak rám. Már-már kacsintva.
Gyermekeim rosszaságtól fénylő szemekkel, pofátlanul vigyorogva húzták be a nyakukat. Kezükön szétkent barna foltok.
Nem tudtam rájuk haragudni. Legalábbis azután már nem, miután fáradhatatlanul, a terjengő aromától émelyegve, ám gyomrom görcsberándulásait legyűrve megszabadítottam kovácsoltvas kerítésünket az állati eredetű (kutyánk volt, golden retriever) színezéktől. A vas vidoran tekergett előbb gyermekeim szaros keze, majd az én jótékony hatású kendőm alatt.
Az én idegeim is így tekeregtek minduntalan. Mikor a bátyám mesélt róluk. A kakis sztorijaimról. Kilenc évvel idősebb volt – állítása szerint pontosan emlékezett rájuk. Hogy el ne felejtkezzen róluk, újra és újra felidézte őket. Kezdetben csak nekem. Illetve a szűk családi körnek. Majd az összes kedvelt kiszemeltemnek, esélyes jövendőbelimnek. Néha még egy-egy pohár bort is szerzett a szórakozásukhoz. Általában vöröset.
Frissen facsart narancslével jobban jártak volna. Én legalábbis így éreztem, mikor a citrusprésünket figyeltem működés közben. Ahogy forog. Belső szerveim is így viselkedtek, mikor az aktuális kiszemeltre gondoltam. Víg táncot jártak. Májam a tüdőm felett ropta, szívem a vesémnél. Én legalábbis így éreztem. A tüdőm a diszkót szerette a leginkább.
Végül persze mind úgy jártak, ahogy a narancs húsa. Feltrancsírozódva mulatták az időt, míg valaki el nem fogyasztotta őket. Leginkább a szívem. Meg a tüdőm.
Azzal a lakásban terjengő, állandó, szürke cigarettafüst és a hozzátartozó kátrány végzett. Míg olyan színű nem lett, mint egy széntabletta. Legközelebb azt adok a kutyámnak is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése