A férfi követte a kislányt, aki egy lépcsőhöz vezette.
– Erre, fel – suttogta a kislány. – Fent lesz.
A férfi leguggolt, és megfogta a kislány vállát.
– Te inkább maradj idelent. Itt nagyobb biztonságban vagy.
A kislány elkerekedett vörös szemekkel bólintott. Félt.
– Búj be ide! – mondta neki a férfi, és rámutatott a lépcső alatti gardróbra.
A kislány halkan kinyitotta az ajtaját, és beslisszolt.
A férfi elindult felfelé a lépcsőn. Óvatosan lépdelt, igyekezett minél halkabban járni. Közben végighúzta jobb kezét az érdes falon. Fegyver van nála, jutottak eszébe a kislány szavai, bántani akarta az anyukámat. A ballal benyúlt a belsőzsebébe, és előhúzta fegyverét.
A falon családi képek függtek. Egy mosolygós barna nő, szőke kislányával. Egy szőke férfi ugyanazzal a kislánnyal. Családi kép Karácsonykor.
Az apukám… Vér..., sírta a kislány. A férfi még erősebben megmarkolta a fegyvert.
Szegény család!, gondolta, Vajon miért…?
Az utolsó előtti lépcsőfok recseg, figyelmeztette önmagát. Könnyedén átugrotta; a hosszú évek gyakorlata megtette hatását. Kár, hogy kényszerpihenőre küldte a főnöke. Hm, túl nagy a stressz, mi?! Túl nagynak vagyok kitéve?! Mégis ők érnek ide túl lassan. Ha most nem megyek be, az anyuka meghalhat. Vajon miért akarták pont őket – egy rendes, átlagos családot, az ő szomszédait – megtámadni?
Amikor teljesen felért a lépcsőn, és benézett az ajtón, már tudta a választ.
– Á, hát megérkeztél? – vigyorgott rá legnagyobb ellensége, miközben fegyvert szorított a barna nő fejéhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése