Gödörben - 2. fejezet - Fegyverhasználat kezdőknek

Mr. Bennet rám mosolyog. Leginkább egy farkasra emlékeztet, és nem mondhatnám, hogy ez a gondolat megnyugtat. Bár azt hiszem, nagyobb gondjaim is vannak most Bennet vigyoránál. Mondjuk a kés, amit felemel, vagy az, hogy a nyakamat célzatosan az asztal közepén lévő tál felé kezdi nyomni. Felfedezem, hogy sötétvörös a belseje, és nem igazán lep meg.

Először reflexből visszarántanám a fejem. Bennet megérzi az ellenkezésemet, és megszólal:

– Ne aggódjon, Miss Kinsey, nem fog fájni. Szinte biztos vagyok benne, hogy ön méltó erre a feladatra. Mellesleg, menekülni sem tud, hiszen enyhén túlerőben vagyunk – teszi hozzá suttogva.

Furcsa ez az ember, mintha az elvakult hívő mögül néha elő-előbújna a megszállott és rendszeres őrült. Kiráz tőle a hideg, már csak azért is, mert igaza van. Csak ő sokkal erősebb, mint én, a nyakamat hirtelen csirkevékonyságúnak érzem. Ráadásul mögöttünk nem egy követője áll. Vetek egy rohadt dühös pillantást Henryre, az a geci elárult. Aztán megadom magam az elkerülhetetlennek, hiszen mi mást tehetnék?

   

Bennet folytatja tovább a beszédét.

– Mindannyian tudjuk, miért gyűltünk ma itt össze. A különleges Miss Abigail Kinsey érkeztét ünnepeljük. Miss Kinsey…

Ekkor azonban egy hatalmas üvöltés szakítja félbe monológját. Pedig biztos alaposan felépítette.

– Engedje el a lányt, rohadék, vagy lelövöm! Méghozzá a legteljesebb nyugalommal és a legnagyobb sikerrel. Nekem elhiheti.

Bennet állatiasan felhörög, lefogadom, hogy valamelyik őse farkas volt. Elengedi a nyakam, kissé sajogni is kezd, tuti megmarad a szorításának a nyoma. A fehér bőrömön!

Gyorsan a hang irányába fordulok. A múzeum-szentély-kunyhó oldalában egy férfi áll, a mögötte lévő fáklya sötét árnyékokat vet az arcára. Először elképesztően magasnak tűnik, majd rájövök, hogy valami emelvényen áll, valószínűleg a pontosabb célzás érdekében. Kezében pisztoly.

– Jöjjön már, maga liba! – mondja, és rájövök, hogy nekem.

– Hé!

Ekkor Bennet megragadja a karomat, és tovább morog.

– Maga… Nem viszi sehová!

A férfi feljebb emeli a fegyverét.

– Ó, dehogynem. Nem fogja megölni.

– Ez nem gyilkosság, ez…

– Eressze el a lányt, vagy megölöm!

Bennet erre elengedi a karom. Megindulok az ismeretlen fickó felé, közben vetek egy pillantást a többiekre. Mindenki csak bámul, kissé lefagytak. Ez tuti valami tömegpszichológia, vagy mindenki tétlen, vagy kitör a pánik és a balhé. Odafutok a férfihoz, még mielőtt az utóbbi bekövetkezne. Henry sötéten bámul, én meg kiöltöm rá a nyelvem.

Még látom meghökkent pillantását, mikor a férfi leránt az emelvényéről (valami fa izé, időm sincs megfigyelni), és odasúgja nekem:

– Fusson az életéért! – majd magával húz. Eltűnünk a sötétségben, és legnagyobb meglepetésemre senki sem követ minket.

Legalább fél órán keresztül futunk, folyamatosan a férfi van elől, valamerre vezet. Mellesleg le sem szarja, hogy fáj a lábam és sajog a csípőm, hiába mondom neki, amivel egy-kettőre megutáltatná velem magát, ha előtte nem mentette volna meg az életem. Így csak neheztelek rá, nem értem, minek ennyire futni, ha egyszer nem követnek. Ráadásul a francos fák között, jobbra-balra, azt sem tudom már, merre van a gödör fala.

– Nem állhatnánk meg egy kicsit! Ebben a ruhában különben sem lehet futni – ismétlem meg ingerülten.

A gyönyörű, zöld ruhám mindenbe beleakad, amibe csak tud...

A gyönyörű, zöld ruhám mindenbe beleakad, amibe csak tud, az alja már cafatokban lóg. Még szerencse, hogy a tornacsukámat nem cseréltem le valami korabeli cipőre, ki tudja, mennyire lett volna kényelmes az a cucc. Ha hazajutok, aminek nagyobb az esélye, mint háromnegyed órája, írok Keira Knigthleynak, és megkérdezem tőle, hogy bírta a forgatáson.

– Hogy maga mennyit hisztizik! – csattan fel a férfi, és hatalmas lendülettel megfordul, hogy idegesen villogó szemeivel is alátámassza mondanivalóját.

Nekem meg leesik az állam. A sötétben alig tudom kivenni arcát, de azt, hogy már másodjára szól le, akkor sem bocsátanám meg, ha ő lenne a világ leghelyesebb férfija. Ezt legszívesebben a képébe is vágnám, ám folytatja:

– Azonban igaza van. Ezeket a ruhákat le kell cserélnünk a régiekre. Hamarosan visszamegyünk értük.

– Vissza?! Én aztán nem megyek oda vissza! Kimászok ebből a szaros gödörből, és otthon lecserélem a cuccaim. Van ott is elég rövidgatyám. Nem megyek vissza érte, ha egyszer egyenesen haza is mehetnék!

Elfordul, és felhorkan.

– Azt csak hiszi – mondja, miközben elkezd sétálni.

– Hogyhogy csak hi… – követem, ám belém fagy a szó, ahogy félrehajtja az egyik ágat.

Úgy tűnik, nem csak az indiánok rendezkedtek be a gödörben. Azt hittem, a férfi talán a hotelből jött, nem tűnt bennszülöttnek, azonban a szálloda helyett egy tisztásra vezetett. Rajta ház, nem túl nagy, de modernebbnek tűnik, mint az indán kunyhók, nem fáklya, hanem egy lámpás világítja meg a teraszát. Kicsit olyan, mintha egy hegyi nyaraló lenne, lelki szemeim előtt megjelenik egy begyújtott kandalló, amelynek a plusz ötven fokos melegben semmi értelme sincs. Mellette különböző magasságú rudak, egyesével és párosával egyaránt, valamint gyűrű: mintha egy nem túl fejlett edzőterem kellékei lennének.

– Üdvözlöm szerény hajlékomban – jegyzi meg az idegen gúnyosan. – Teát nem szolgálok fel.

– Maga nem a hotelből jött! – kiáltok fel döbbenten.

– Nem tudom, melyik hotelről beszél, de végső soron egy olyanból kerültem ide. Nem mondhatnám, hogy sokat értem vele, jobb lesz, ha maga is gyorsan elfelejti.

– Dehogy felejtem el! – zárkózok fel mellé, és látom, hogy elmosolyodik.

– Nocsak.

– Ott felszolgáló van, takarítónő, légkondi és medence!

Nem egészen egy nappal ezelőtt még gyűlöltem azt a helyet. Azóta ez átértékelődött. Ott legalább nem próbáltak megcsapolni.

– Nos, itt én szoktam takarítani. De most, hogy így megmentettem az életét, átveheti tőlem ezt a nemes feladatot – mondja, és könnyedén felszökken a teraszra.

– Hülye leszek! Juttasson haza, és az apám annyi pénzt ad magának, amennyiből tíz takarítónőt is fizethet magának! – követem vadul gesztikulálva.

Az ajtóban megfordul, megragadja a karjaimat, és megráz.

– Itt nem ér semmit a pénzével, Miss Kinsey. Ez egy olyan hely, ahol senkit sem érdekel, ha letörik a körme, sőt egyesek élveznék is a dolgot. Rémisztő, visszataszító, sötét hely ez, ahonnan nincs szabadulás. Érti? Nem. Fog. Kijutni. Innen. Most pedig döntse el, hogy velem marad, és visszafogja a macskanyávogását, vagy elkotródik a közelemből, és vállalja, hogy azok az őrültek megszabadítják a vérétől. De ezt a hisztit nem fogom elviselni, sem a beképzeltségét. Megmentettem az életét, és még meg sem köszönte.

Mielőtt bármit mondhatnék, megfordul, és bemegy a házba.

Pár pillanattal később szédülten követem. Legszívesebben önérzetesen felhúznám az orrom, de igaza van. Egyedül tuti meghalok itt, a Gödörben. Szükségem van egy erős férfikézre. De legalább a pisztolyára.

A ház nappalijába lépek. Gyorsan felmérem a terepet, kanapé, kisasztal, rajta néhány könyv, a falon fegyverek és lámpások. A szoba túlsó végében pedig valami konyharész féle, pulttal, kis, négyzet alakú asztallal és négy székkel. A férfi éppen az asztal mellett áll, és nagy kortyokkal iszik.

Közelebb megyek hozzá, és előveszem a legkedvesebb mosolyom.

– Köszönöm, hogy megmentett. Maga nélkül meghaltam volna. És még csak a nevét sem tudom.

– Raymond Nicholas Holmes. De jobban kedvelem a… – megfordul, és végre rám néz. – Jézusom, mondja csak, hány éves maga?!

– Tizennyolc – húzom fel durcásan az orrom. Így jobban megnézve, ő sem lehet több huszonnégynél. A haja sötétbarna, borzosan áll, lehet, hogy a futástól, lehet, hogy alapból zabolázhatatlan. Arcéle kiálló, orra kicsit talán hosszú, de annyira nem zavarja az összhatást.

– És tizennyolc évesen még ilyen éretlen, Miss Kinsey? – nevet fel.

Keresztbe fonom a karjaimat. Szemétláda.

– Maga sem tűnik valami idősnek, Mr. Holmes! – csattanok fel.

Megrázkódik, majd komoran elmosolyodik.

– Vannak, akiken nem fog az idő.

– Nem is foglak miszterezni, pár évvel vagy idősebb, mint én, Ray!

Valami átvillan az arcán, majd megvonja a vállát.

– Ahogy gondolja, persze ez elég nagy modortalanságra utal. Már akkor is szívesen mondtam volna, mikor az ifjú Henryvel bájolgott.

– Te követtél engem?! Mi az, hogy modortalanság, a kőkorszakban talán igen, most már elég alap!

– Valahogyan csak meg kellett, hogy mentsem! – rakja az asztalra az üveget, a kelleténél talán egy kicsit hevesebben. – Ha nem kísérem figyelemmel a táborban, nagy eséllyel halott lenne, ezt ne felejtse el, mielőtt megint felhúzza a fitos kis orrát, Miss Kinsey.

Elhúzom a szám.

– Szólhattál volna hamarabb is, hogy ekkora őrültek azok az arcok.

– Akartam, de nem igazán volt rá alkalom. Valahogyan sosem volt egyedül, Miss Abbey Kinsey.

– De egy szolgálóval talán könnyebb szembenézni, mint ötven, felhevült alakkal, nem gondolja, Mr. Raymond Nicholas Holmes? – válaszolok hasonlóan arrogáns stílusban.

Megrázkódik.

– Inkább csak Raymond, és tegezzen. Borzalmas a szájából hallani a nevem.

– Te nem akarsz tegezni engem? Az Abbey vagány név.

– Nem szokásom.

Megvonom a vállam, és lehuppanok a kanapéra. Csak akkor tűnik fel, hogy tényleg nagyon fáradt vagyok, amikor elterülök. A lábaim bizseregni kezdenek.

– Áá, hulla vagyok… Hulla fáradt – helyesbítek, és a háttámla felett rámosolygok. Mézzel könnyebb legyet fogni, vagy mi. – Neked hála, hulla kevésbé, Ray. 

– Raymond.

– Legszívesebben csak aludnék. Merre van a rendes ágy?

Meg sem fordul a fejemben, hogy külön vendégszobája lenne.

– Arra – mutat egy ajtóra. Közelebb jön hozzám, és a kezembe nyomja az üveget, amiből iszik. – Ellőtte azonban nem szomjas?

Rájövök, hogy az vagyok, de elfog valami furcsa érzés, ahogy a számhoz emelem az üveget. Mintha hígító csapná meg az orromat: a világ legpocsékabb minőségű piája párolog szaglószervem elé. Kis híján eldobom az üveget, pedig én aztán nem vagyok az a jó kislány, ha ivásról van szó.

Már a szaga alapján is aljaminőség.

– Úúú, mi ez?! Ebből aztán nem! Már a szaga alapján is aljaminőség.

Ray kirántja a kezemből az üveget.

– Pont ez a lényege.

– Te ezt csak úgy vedelted, mintha víz lett volna! Ó, te jó ég, mióta vagy erre rákattanva? Az arcodon nem látszik szerencsédre. Vagy csak jók a fényviszonyok.

Felhorkan.

– Vizet talál a szekrényben, a kancsóban – mutat a konyha felé.

– A biztonság kedvéért először beleszagolok majd – jegyzem meg gúnyosan. – Neked sem kéne így inni ezt a szart. Biztos totál dehidratál.

– Jó éjszakát, Miss Abbey Kinsey – mondja, és elindul ahhoz az ajtóhoz, amelyre pár perccel ezelőtt alvás céljából mutatott.

Felpattanok.

– Hova mész?

– Aludni. Hosszú napom volt. Nem csak meg kellett mentenem magát, de még a modorát is el 

kellett viselnem.

Miközben követem, kinyitja az ajtót. Odabent hatalmas franciaágy, látszólag kellőképpen puha párnákkal, és van egy olyan érzésem, hogy határozottan öncélúan tárta ki az ajtót.

– Milyen kedves, hogy kinyitod előttem az ajtót – sétálok el mellette.

– Szerintem félreértett, Miss Kinsey. Itt én alszom, magáé a kanapé. Sajnos, az utóbbi idő kiölt belőlem minden olyan lovagiasságot, amely arra venne rá, hogy egy hisztis nőszemélynek átadjam a puhább fekvőhelyet – mondja, és egy határozott mozdulattal eltol, hogy aztán becsapja az orrom előtt az ajtót.

Egy darabig hápogok. Még egyetlen férfi sem bánt így velem. Még csak arra sem volt időm, hogy megrebegtessem a pilláimat! A szemébe sem tudtam nézni!

– Na de… Mégis honnan szerezzek párnát?!

– Gondoljon arra, hogy milyen kemény lenne anélkül a rekamié, menjen oda a konyhaszekrényhez, és kívánja erősen, hogy találjon egy megfelelő párnát, amelyre a kis fejecskéjét tudja hajtani. Most pedig jó éjszakát, Miss Kinsey, holnap hosszú napom lesz magával.

... hatalmas franciaágy, látszólag kellőképpen puha párnákkal...

Odamegyek a konyhaszekrényhez, és magamban azon imádkozom, hogy azon a rohadt párnán, amelyet a házigazdám nem volt képes elővenni nekem, ne császkáljanak pókok, giliszták vagy más undorító élőlények, sőt, nagyrészt hasonlítson arra a pihe-puha csodára, amelyet a szállóban használtam. Én lepődök meg a legjobban, mikor a konyhaszekrényben pont egy ilyen rendes párnát találok. A kanapén aztán mély álomba merülök, és csak reggel jut eszembe, hogy inni persze elfelejtettem, a szám meg száraz, mint a tapló. Kihalászom magam a kanapéból – vagy rekamiéból, ahogy bunkó vendéglátóm nevezte mielőtt belekényszerített –, és elvánszorgok a konyhába. Sajog a fejem, mintha másnapos lennék, noha nem én vedeltem azt a gyilkos piát, hanem Ray. Kíváncsi vagyok, hogy fog kinézni, amikor felébred.

Belenézek a szekrénybe, tényleg ott egy kancsó, benne folyadékkal. Biztos langyos lesz, pedig jobban esne most valami hideg. Nosztalgiázva gondolok azokra az időkre, amikor még kérhettem jégkockát, és kaptam is, majd eszembe jut, hogy még csak második napja vagyok a Gödörben. Beleszagolok, nem büdös, tehát öntök a mellette lévő, viszonylag tiszta pohárba, majd iszok. Meglep, de ahhoz képest, hogy milyen meleg van a házban, a víz pont olyan hideg, mint szerettem volna.

Körülbelül fél literrel később körbenézek a szobában. Még mindig elég nagy, bár már kevésbé tetszik a kanapé, most, hogy egy megalázó éjszakát töltöttem el rajta. A kisasztalon vastag kötetek, kicsit megrázkódom, majd észreveszem a falra felerősített fegyvereket, és megnyugszom. Már tegnap is jót tett az idegeimnek a látvány. Otthon apámnak is volt puskája, azzal tartott sakkban egy ostoba tolvajt, míg el nem jött érte a rendőrség. Ray szobája mellett látok egy másik ajtót, kíváncsian benyitok.

A fürdőszoba az. Az, hogy Raynek van fürdője, olyan teljesítmény, amit nem néztem volna ki belőle. Ócska mosdókagyló, kád, amelyben tuti nincs jacuzzi, és egy régies WC. Bezárom magam mögött az ajtót, és lecsapok az utóbbira. Mikor lehúznám, döbbenten konstatálom, hogy nincs mivel. Nem valami gondosan építette fel Ray, majd megjegyzem neki, hogy elég ócska munkát végzett.

Odamegyek a mosdókagylóhoz, de nincsen rajta csap vagy benne víz. Teljesen elképedek, hihetetlen, hogy valaki tud így élni. Aztán belenézek a tükörbe, és felsikítok.

A hajam totál káros, zilált, szinte zsíros, össze-vissza áll, közben pedig semmi tartása nincsen. Az arcom gyűrött, a szempillaspirálom megszáradt és lepattogzott, noha elvileg vízálló és übermárkás. Ennyire pocsékul sosem szoktam kinézni, még akkor sem, mikor nagyon másnaposan semmire sem emlékszem egy túl jól sikerült buli után.

Közben hangos csapódást hallok, rövid szünet után tompa, káromkodást idéző morgást, majd kitárul a fürdőszoba ajtaja, és az ideges Rayt pillantom meg a tükörben.

– Mi történt, Miss Kinsey, minden rendben? – kérdezi zavartan.

– Rendben?! – a hangom hisztérikusan elhalkul. – Rendben?! Nem látod a fejemet?! Tönkrement a sminkem, és nincs nálam szempillaspirál! A hajam meg egyszerűen borzalmas!

– Tegnap őrült indiánok majdnem lecsapolták a vérét, és maga a haja miatt aggódik, Miss Kinsey?

– Ráadásul valamit nagyon elcsesztél, mert nincsen csap, a WC-t pedig nem lehet lehúzni! Így hogyan fürödjek?

– Nem csesztem el semmit, Miss Kinsey. Egy teljes vízvezetékrendszer kiépítése túl nagy áldozatokkal járt volna. Mellesleg, ha rólam vagy arról beszél, hogyan végzem a munkámat, mellőzze az ilyen alpári szavakat. A WC-t pedig egyszerű használni – mondja komolyan, majd hozzálép. Arcán fintor fut át, mikor belenéz. – Jöjjön ide. Látja, a csészének ez a része szétszedhető, ha kiemeli ennek a lyuknak a segítségével. Így az egész belső részét ki tudja cipelni. A ház mögött, pár tíz lépésre talál egy gödröt, amibe beleöntheti a tartalmát. Visszafelé víz csobogása fogja megütni a csinos kis fülét, abból a patakból hozhat majd vizet a kádba. Abban nem merek reménykedni, hogy már az odaút alatt meglátja a patakot, biztosan arra fog koncentrálni, nehogy leöntse a kedvenc ruháját. Jó utat!

Szinte kábán indulok el, mielőtt elhagynám a helyiséget, annyit még sikerül felfognom, hogy sötéten elvigyorodik. Arckifejezése mocskosabb gödröt ígér, mint amilyet végül a ház mögötti fák között találok, de azért így sem ez lesz a kedvenc helyem. Visszafelé a patakot is észreveszem, ekkor jut eszembe, hogy volt valami furcsa Rayn.

Besietek a házba. Az a szemétláda már a reggelijét fogyasztja (különböző gyümölcsöket), közben egy könyvet olvas. Odamegyek hozzá, elrántom a szeme elől a vastag kötetet, majd felkiáltok.

– Tudtam!

Meghökkenten rám néz.

– Jól van, Miss Kinsey?

– Felemás szemeid vannak!

Borosta, kiálló arcél, karvalyorr, zilált haj és barna-zöld szemek. Ray szúrósan néz.

– Ezt az emberek többsége heterokrómiának nevezi, nem felemás szemeknek.

– Tök mindegy! – legyintek, és kicsit közelebb hajolok hozzá. Egész érdekes.

– Mondja csak, megfürdött már? Vagy még csak kezet sem mosott, Miss Kinsey? – kérdezi gúnyosan.

Dühösen bevágtatok a fürdőbe, lerakom a WC-t, felkapom a szoba sarkában lévő vödröt, majd döbbenten veszem észre, hogy a kád már félig tele van. Megfordulok, Ray az ajtófélfának dőlve néz.

– Gondoltam, nem fárasztom azzal, hogy maga cipelje a vödröt. Még a ruháját is vissza kéne hoznunk, és nem hinném, hogy valami jó erőben van, Miss Kinsey, sőt…

– Mondtam már, hogy vigyél egyszerűen vissza a hotelba, ott van egy csomó ruhám. Nem kell az a kettő vacak.

– Ne kívánjon lehetetlent, Miss Kinsey. Oldalt, a szekrényben talál szappant. A víz meg kellemes hőmérsékletű. Fürdéshez mindig az.

Bezárja az ajtót. Nincs mit tenni, odamegyek a szekrényhez, közben abban reménykedek, hogy esetleg benne találom a kedvenc gránátalma-orchidea samponom a hozzá illő balzsammal. A szekrényt kinyitva döbbenten konstatálom, hogy házigazdám mégsem olyan vad és férfias, mint hittem: az ormótlan szappan mellett ott állnak a termékeim, bár utazó méretben. Én eddig azt sem tudtam, hogy van ilyen kiszerelés. Ray vajon magának vette? Vagy vannak olyan nőismerősei, akik ezt szeretik? Akkor miért nem szerel be mellé egy normális kádat is, vízvezetékkel meg minden?

Gondolatban megvonom a vállam. Hamarosan úgyis elmegyek innen. Ha Ray nem segít, akkor magamtól találok vissza. A kendőm még jelzi az utat, fegyvert meg lopok a házból. Sem Ray, sem az őrült indiánok nem tarthatnak vissza a normális WC-től.

Csizma, fekete nadrág és feltűrt ujjú ing van rajta...

Kiamputálom magam a ruhámból, fürdök, majd visszaszenvedem magam a zöldikébe. Így, hogy nincsen szobalányom, kicsit tovább tart, mint terveztem, mikor kilépek, úgy érzem, Ray már egy ideje vár. Csizma, fekete nadrág és feltűrt ujjú ing van rajta, az oldalán két pisztollyal. Megállapítom, hogy bár ez nem éppen a Josh által képviselt vagány stílus, de azért használható valamire.

– Nem lesz így meleged? – kérdezem.

– Már hozzászoktam. Mondhatni, ebben érzem jól magam – mondja furcsa vigyorral az arcán. – Indulhatunk?

– A hotelhoz viszel?

– Maga tényleg annyira lassú, mint mutatja magát, Miss Kinsey, vagy csak az idegeimmel szeret szórakozni? Nem tudom, hogy lehet eljutni a hotelhoz, de mintha ezt már mondtam volna.

– Nem hiszek neked. Biztosan tudod, hogyan lehet kijutni a Gödörből. Azt nem értem, miért nem segítesz! Egy gonddal kevesebb lenne neked is. Folytathatnád… az eddigi életedet – nézek körbe.

Ray teste megfeszül, majd hirtelen elernyed, és felsóhajt.

– Miss Kinsey, mit gondol, ha tudnám, hogyan lehet kijutni innen, még mindig egy csapat kétes célú indiánnak lennék a szomszédja, akik közül nem egyen nagy eséllyel a halálomat kívánják? Még mindig olyan WC-t használnék, amely maga szerint hiányos, a patakból hordanám be a vizet, és itt lopnám az időt, ahelyett, hogy valami hasznosat csinálnék valahol, ahol van erre esély? Azt gondolja, hobbiból töltöttem itt az elmúlt éveket? Ha lenne kijárat, akkor tudnék róla, és biztosíthatom, hogy már használtam volna.

– Éveket? – nézek rá riadtan. – Évek óta itt élsz?

– Miss Kinsey, először szerezzük vissza a ruháit, és utána meglátjuk, mit hozhatunk ki ebből a helyzetből. Erős a kísértés, de nem szeretném magára hagyni ebben a bozótban. Két napig sem bírná.

–Tökéletesen kényelmes ez a ruha. Ugorjuk a visszaszerzést, és rögtön lépjen életbe a B terv, mit szólsz?

– Miss Kinsey, az a ruhadarab, amelyet visel, az 1800-as évek elején készült. Megfelelő kezelés nélkül hamar tönkremegy. Komolyan meg akarja várni, amíg leomlik magáról?

Eszembe jut, hogy a bikini felsőm már nincs rajtam, mert nem ment ehhez a hacukához. Bármilyen kicsi is, azért jótékonyan ápol, de legalábbis eltakar. Úgy döntök, nem szeretném megvárni, de…

– Én nem akarok visszamenni oda – mondom halkan.

Ray egy pillanatra meglepődve rám néz, majd kicsit ellágyul gunyoros arca.

– Nem kell bemennie a táborba, de a közelben kell lennie, hogy ellenőrizze, minden ruhadarabot elhozok-e magának. Nem akarom kétszer megjárni ezt az utat.

Felsóhajtok.

– Rendben. De hagy vigyek magammal én is két pisztolyt.

Ray felhorkan.

– Visz egy fenét!

– Ray, kérlek!

– Nem.

– Sokkal nagyobb biztonságban érezném úgy magam!

– Én viszont nem. Még a végén meglövi magát. Vagy ami még rosszabb, engem.

– Dehogy lövöm! Otthon apának volt fegyvere, azt megtanította használni. Nem pont ilyen… régi, de az alapokat tudom.

– És mik lennének azok?

– Sose tartsd magad vagy a barátod felé a csövét, és csak akkor húzd meg a ravaszt, ha veszélyben vagy.

– Nem hozhat magával egyet sem.

– Ó, ne már!

– Vita lezárva. Ahhoz először meg kéne tanulnia használni.

– Akkor taníts meg gyorsan! Később is szükségem lehet rá.

Ray eltöpreng, majd megszólal.

– A ruha fontosabb.

– Nem tudtam, hogy ennyire ragaszkodsz a divathoz – jegyzem meg gúnyosan.

– Nem azért…

– Hát akkor miért? Nem hinném, hogy most azonnal leomlik rólam az anyag.

Raymond zavartan rám néz. Elképesztő, milyen hatásokat tud kiváltani minden férfiból egy leomló ruhadarab gondolata.

Kap egy Colt-féle forgópisztolyt.

– Hát, rendben. Kap egy Colt-féle forgópisztolyt. Hat lövésre alkalmas. De ha bármelyik is engem talál el, nagyon megbánja, Miss Kinsey… Ne legyen felelőtlen.

Én és a felelőtlenség? Ugyan már!

– Melyik az a Colt, cimbora?

– És ne nevezzen cimborának.

Odamegy a falhoz, és leemel egy pisztolyt, majd visszasétál hozzám, és mellém áll.

– Nyújtsa ki a kezét! A másikat… – mondja, majd a jobb kezembe nyomja a pisztolyt.

– Bal kezes vagyok – teszem át a másikba. Hűvös és szürke, valahogy megvan a hangulata.

– Ó, nagyszerű, akkor már biztos, hogy meglő – morogja.

– Mennyiben függ össze a kettő!? – csattanok fel.

– Na jó, fogja meg a markolatát, elég az egyik keze hozzá – nyúl át a másik oldalamra. Menta- és a tegnapi pia szaga üti meg az orrom, szerencsére utóbbi csak minimális dózisban. Lehet, hogy annyit ivott már belőle, hogy soha többé nem tudja elfedni. Próbálok erre koncentrálni, és nem az izmos karjára. Többnyire amúgy is tuskó. – Feszítse hátra a kakast… nem, nem a mutató, hanem a hüvelykujjával, úgy valahogy. Így elfordul a henger, és a cső nyílásához kerül a lőszer, látja? Utána pedig húzza meg a ravaszt, de mindig csak óvatosan, elég erősen visszacsaphat. Tartsa stabilan a karját, sőt, ha teheti, támassza ki.

Ray irányítja az ujjaimat. Azonban, mikor meghúzom a ravaszt, nem történik semmi.

– De hát…

Kiveszi a pisztolyt a kezemből, majd odasétál a konyhaszekrényhez.

– Akkor most rakok bele hat töltényt. De még egyszer mondom, csak a legvégső esetben használja, és engem el ne merjen találni, Miss Kinsey.

– Hogyne, hogyne – mondom türelmetlenül. Már elismételte egy párszor.

– Remélhetőleg a kakas kötelező meghúzása hátráltatja majd abban, hogy vakon össze-vissza lövöldözzön. Most pedig mondja csak fel szépen a leckét, hogyan kell csinálni? – kérdezi tündéri vigyorral az arcán.

– Meghúzom a kakast a hüvelykujjammal, majd a ravaszt a mutatóval, és ügyelek, hátra ne csapjon engem – húzom össze a szemöldököm. Ennyire azért nem nézhet lassú felfogásúnak?!

– Nem erre gondoltam. Sose mutasson felém a csövével, Miss Kinsey. Sose.

Kinyitja az ajtót, és tőle szokatlan módon előreenged, hogy visszaszerezzük a ruháimat az őrült indiánoktól. Hogy egyesek milyen udvariasak.