Ray kilép utánam az ajtón, és becsukja maga mögött. Várakozva nézek rá, már elfelejtettem, merre kell menni az őrültek táborába. Elégedetten rám vigyorog, még biztosan az jár a fejében, hogy megint kioktathatott, majd megindul előre.
Emlékeim szerint elég messze vannak az indiánok, idefele jövet legalább fél órát futottunk – és az futás volt, nem séta. Úgy érzem, hosszú utunk lesz. Az aggodalmamat vele is megosztom, és miközben megpróbálom elkerülni, hogy az egyik ág arcon csapjon, látom, hogy mosolyog.
– Ó, nem vagyunk olyan messze, mint gondolja, Miss Kinsey. Idefele jövet tettünk egy kis kitérőt, ennyi az egész.
– Kis kitérőt?! Majdnem kiköptem a tüdőmet az alatt a kis kitérő alatt!
– Inkább köpje ki a belső szerveit egyesével, minthogy kövessenek vérszomjas barátaink.
Egy pillanatra elhallgat, elgondolkozva rám néz. Már nyitnám a szám, hogy kérdezzek egy-két dolgot az eddigiekkel meg az elkövetkezőekkel kapcsolatban vagy leszedjem a fejét, azonban megelőz.
– Jól aludt, Miss Kinsey?
– Ó, igen, egészen kényelmes volt az a francos párna, amit nem voltál hajlandó elővenni nekem! – szedem le a fejét. Ilyen csavaros kérdésekkel nem fogja megakadályozni a terveimet.
– Egy párna elővételébe még nem hal bele, reményeim szerint. Akkor gyengébb annál, mintsem, hogy idevaló legyen.
Felhorkanok.
– Ha már itt tartunk, mióta is élsz ezek között a… körülmények között?
Hallgat.
– Ray?
– Raymond. És jobb lenne, ha csendben osonnánk, elég közel vagyunk a táborhoz, Miss Kinsey.
– Hogyne. És mik a terveid? Hogyan szeretnél bejutni oda, hogy kihozd nekem a ruháim?
– Ó, megvannak a módszereim. Akkor is észrevétlenül a tábor közelében jártam, amikor magát követtem oda. Ha nem ment volna el az indián szépfiúval, most nem lennénk ekkora bajban. Csak úgy zárójelesen megjegyzem.
Felhúzom az orrom. Hogyne, legyek én a hibás.
– Nem voltál a falnál, amikor legurultam vagy a tónál, mielőtt találkoztam volna Henryvel – kicsit keserűbben ejtem ki a nevét, mint szeretném – tehát egy rossz szavad sem lehet rám. Csak úgy zárójelesen megjegyzem.
Tempósan sétál, és nem szól semmit.
– Szóval, hogyan jutsz be oda?
– Úgy, ahogyan mindig. Álcázva.
– És minek akarod magad álcázni?
– Beolvadok, Miss Kinsey. Maga szerint?
Végigmérem. Oké, sötét a haja, de a zöld szeme – a bal szeme – biztosan leleplezné. Vagy a ruhája, ha már itt tartunk. Meg a kisugárzása is másabb, mint az indiánoké, lehet, hogy csak a ruha teszi, de túl angolos.
– Ha te mondod… – vonom meg a vállam kicsit aggódva. Azért nem szeretném, ha kinyírnák azok a kergék. Még szükségem lehet rá, bár már szereztem fegyvert. Ránézek a bal kezemre, amelyben szorongatom. Furcsa érzés.
– Milyen ruhadarabokat is kell majd kihoznom magának?
– Hm… – megpróbálok visszaemlékezni, miben jöttem el. Ha az embernek annyi ruhája van, mint nekem, nehéz észben tartani. – Hmmm…
– Emlékszik még egyáltalán?!
– Hát persze, hogy emlékszem! A zöld bikinifelsőmet ott hagytam… Meg farmer rövidnadrágban jöttem…
– Bikinifelsőt?
– Nem ment a ruhához, nem vehettem fel – legyintek. – Meg… meg… – milyen felső is volt rajtam? Ha ennyire nehezen jut eszembe, tuti valami egyszerű. – A fehér felsőm, persze! Bár már nyilván kissé szürke, estem egy nagyot a Gödör szélén. Amúgy mesélhetnél nekem a Gödörről, hol, izé, jutottál be?
– Arra – mutat vissza a háta mögé. – Ez minden? Ez a három darab?
– Persze. Csak tudom, mit vettem fel!
– Ó, igen, hát hogyne. Szóval, az a zöld felső, a farmer rövidnadrág.
– Igen, kicsit koptatott meg kék és kábé idáig ér – mutatok vagy harminc centivel a térdem felé. – Meg a fehér top.
– Top?
– Igen, a felsőm, tudod.
– Rendben.
– Várjunk csak, ha már így tudod, nekem minek kell elkísérnem téged a táborhoz? Leülnék itt, megvárnám, amíg a kis beolvadós trükködet beveted, és átöltöznék a házadban.
– Ó, hát nem szeretné a hátvédemet játszani?
– Nem. Még a végén megölnének.
– Azért adtam a fegyvert, hogy megvédje magát. Elvileg tud lőni.
– Igen, tudok, ennek ellenére nincs kedvem egy halom vérszomjas indiánnal szembenézni – állok meg.
– Le kell győznie a félelmeit, Miss Kinsey – fordul velem szembe. A szemei gúnyosan csillognak, és kicsivel több, mint fél fejjel magasabb, mint én.
– Nem félek! – csattanok fel. – Csak nem rohanok esztelenül a veszélybe.
– Hát hogyne! – nevet fel. – Nem baj, ha fél. Végül is, megpróbálták megcsapolni.
– Mondom, hogy nem félek! Csak nem vagyok hülye.
– De tényleg. Ha remeg a keze, talán jobb, ha nem is jön, még a végén meglő engem. Vagy saját magát.
– Jól van, elkísérlek a francos tábor széléig! De ha egyszer rád lövök, akkor az nem azért lesz, mert remeg a kezem, hanem mert olyan elviselhetetlenül tapló vagy!
– Ami azt illeti, nem csak a tábor széléig kéne jönnie.
– Hogy érted ezt?!
– Nem visítozzon, kérem.
– Nem visítozok! – elhallgatok, majd halkabban folytatom. – Mi az, hogy nem csak a tábor szélére kell mennem?
– A ruháit, amiket visszahozok… Ott kéne visszavennie, ahol átöltözött tegnap.
Tegnap. Mintha már ezer éve lenne.
– Miért is? – kérdem fenyegető hangsúllyal.
– Meg van az oka, higgye el – türelmetlenül néz előre, indulna tovább.
– Nem hiszem, amíg el nem mondod, mi az.
– Feleslegesen nem veszélyeztetném az életét.
– És ezt mégis miért kéne elhinnem?!
– Mert egyszer már megmentettem, maga idióta, azért!
A teste megfeszül, összeszorítja a száját. Egy pillanatra döbbenten elhallgatok, azalatt mintha ő is megnyugodna. Vagy legalábbis lejjebb. Megkockáztatok még egy jogos kérdést.
– Akkor miért nem akarja megmondani, miért kell visszamennem Bennet házába?
– Bennet házában öltözött át? Pont ott?! Igazából meg sem vagyok lepve. Legyen minél nehezebb… – morog, majd elindul.
– Hé, még mindig nem mondtad meg, miért ott kell átvennem a ruhámat! – ragadom meg a karját, és visszafordítom.
– Azért, mert azok a ruhák átkozottak!
Megint döbbenten bámulok rá, majd elröhögöm magam.
– Átkozottak! – Ránézek. Bele azokba a felemás szemekbe, amik szinte mindig gunyorosnak tetszenek. Lekezelőnek. Már-már arrogánsnak. Kicsit hisztérikusan elröhögöm magam, és fuldokolva kinyögöm: – Te hiszel az átkokban?
Szótlanul áll, és nézi, ahogy röhögök. Megpróbálom abbahagyni, de nehezen megy. Itt vagyok a családi nyaralásomon, egy gödörben, a szüleimtől, a tesómtól és a szállótól elválaszt egy magas fal, egy csapat őrült indián és a megmentőm, aki úgy tűnik, még kergébb, mint az indiánok. Meg akarnak ölni, és a ruháim miatt kell aggódnom, mert átkozottak. Hogyne.
– Éreztem, hogy nem fog hinni nekem, ezért nem akartam elmondani. De gondoljon bele, indiánokról van szó. Szinte biztos vagyok benne, hogy még maga is hallott arról, hogy ők közelebb állnak a természethez, mint mi, városlakók. Látta, hogy mennyire elvakultak, véres köd borult az agyukra. Bármit megtennének, hogy elpusztítsák magát. Ha a vérét nem szerezhetik meg, marad a B terv. A ruha, amely áldozati szertartásuk tökéletes díszeleme, átkozott.
– Átkozott? – hagyom abba. Könnyes a szemem a nevetéstől. – Hogyan lenne átkozott?
– Ez az egész hely az. Nézze meg, mennyire magukból kifordultan viselkednek az indiánok. Természetellenesen vonzódnak egy olyan kultúrához, amelynek sosem voltak a részei.
– Még mindig nem értem. Mi köze van a ruhámhoz az indiánok viselkedésének?
– Meg fogja érteni, higgye el.
– Logikus érv nélkül nem teszem be oda a lábam még egyszer.
– Erre a kérdésre nincs logikus válasz. Legalábbis nem a maga logikájának megfelelő.
– Azért próbálkozz!
Ray rám néz, majd felsóhajt, és nekidől egy vaskos fának.
– Ez egy hosszú történet. Igazán kifejteni csak biztonságban szeretném. Már a tábor közelében vagyunk. Elégedjen meg a kedvemért annyival, hogy ez a hely átkozott. És minél több dolgot fogad el tőle, annál átkozottabb lesz maga is. Elveszíti a jellemét, a Gödör lassan felemészti magát, a sajátjává teszi, átformálja, hogy megfeleljen a kis játékainak. Magából táplálkozik. – Hirtelen elhallgat, majd könnyedebb hangra vált. – Az a legjobb, ha ott adja vissza a ruhát, ahol kapta.
– Úgy beszélsz erről a mezei gödörről, mintha tudata lenne.
– Mit gondol, miért viselkednek ilyen furcsán ezek az indiánok? Mindenekelőtt Bennet, az angol ruhás pávián.
– Engem inkább egy farkasra emlékeztet.
– Most már hisz nekem?
– Nem is értem, mire akarsz utalni.
Felsóhajt.
– De elmegy Bennet házába átöltözni, ha elhozom magának a ruháit az életemet kockáztatva?
Elgondolkozom.
– Hát persze! – Hogy átveszem őket itt, biztos távolságban az indiánoktól. Hülye leszek besétálni a síromba.
Állom Ray pillantását, az életem során belejöttem a hazudozásba. Megfordul, és a fához nyomja a fülét, majd megkopogtatja néhány helyen. Egy idő után abbahagyja, az egyik repedésbe akasztja az ujjait, és felfeszíti a fát. A kéreg mögött egy sötét lyukat látok, kíváncsian közelebb lépek.
Bent különböző dolgokat látok: egy adag váltásruhát, kis korongokat, táskákat, kötelet, és amikor Ray előveszi, rájövök, hogy egy nem sokat takaró férfi indiánruhát is. Hoppá. Ezt valahogy kihagytam a számításból, amikor sorra vettem, mennyire nem indián a mi Holmesunk. Hamarosan láthatom egy szál semmiben, és ha jól fog kinézni, marha morcos leszek. Elővesz még egy kis kerek izét is, meg egy táskát, amelybe belerakhatja a cuccokat.
– Mancsokat is fogsz magadra festeni? – kérdezem, ahogy eszembe jut gyerekkori emlékem, a Pocahontas, amelyben a főindián-pasinak olyanjai is voltak.
– Látott ott valakit is mancsokkal a testén?
– Nem.
– Hát akkor?
– Jól van na, csak kérdeztem! – csattanok fel. – Amúgy neked van jelmezed, az oké, de én hogyan jutok majd be?
– Hát, ez egy jó kérdés. Úgy érzem, hatalmas murit kell csapnom valahol – mondja, és elhúzza a száját, majd szinte gyerekes lelkesedéssel elvigyorodik.
– Te ezt élvezed! – rágalmazom meg.
Megvonja a vállát, közben visszarakja a kérget, de az eléggé látványosan billeg. Erősen rányomja, egy ideig nem szól, mintha koncentrálna, majd elengedi. Csodák csodája, ott is marad.
– Jobban, mint a magas hangját, Miss Kinsey.
Felhorkantok.
– Most elmegyek átöltözni, aztán megszerzem a ruháit, és elhozom ide. Maradjon itt, bármennyit is kell várni. Másszon fel erre a nagy fára, ha megijed valamitől. Ha megjövök, fütyölök magának. Akkor megbeszéljük a folytatást.
Elindulna, de utána szólok.
– Ray.
Megfordul.
– Vigyázz magadra. És a ruháimra.
– Hát hogyne.
– Amúgy… éhes vagyok, nincsen az odúdban valamilyen kaja, amit megehetek, míg távol vagy?
Felsóhajt.
– Eszébe juthatott volna akkor, amikor nyitva volt az odú! Nem kap semmit.
– De van benn? Akkor kiveszem én szívesen, és nem kell vele foglalkoz…
– Hozzá ne érjen, tönkre is teszi azonnal! Inkább megnézem én.
Odalép a fához, és megint felfeszíti. Hirtelen megszólalok.
– Ugye tudod, hogy nem egy ötéves gyerek vagyok?
– Hogyne. Az ötévesek legalább néha aranyosak.
– Veled ellentétben.
– Annak megvan az oka.
Benyúl a lyukba, majd elővesz egy kis vászonszütyőt. Belenéz, utána a kezembe nyomja. Megnézem, mit adott. Aszalt gyümölcsök, barack és szilva. Ezzel elleszek egy ideig, persze egy kicsit magas a kalóriatartalmuk, de túlélem. Itt legalább nem figyelik árgus szemekkel, hogy miket eszem, otthon pedig majd lemozgom, így meg sem tudják.
Ray közben visszanyomja a fa kérgét, majd biccent egyet és elindul. Egy ideig utána nézek, de ahogy eltűnik, elgondolkozom azon, hova kéne raknom a pisztolyt, amit eddig a kezemben szorongattam. Ray igazán gondolhatott volna arra, hogy nekem nincsen olyan pisztolytartóm, mint neki. Végül jobb ötletem nem lévén, ideiglenesen berakom a dekoltázsomba, a csöve kikandikál. Valami jobb helyet kéne neki keresni, ahol nem lehet meglátni, de könnyen előkapom. Ha visszajön Ray, kénytelen leszek tanácsot kérni tőle.
Felmászom a fára. Legutoljára szerintem körülbelül tíz éve szórakozhattam famászással a nagyszüleimnél, nem mondhatnám, hogy profi vagyok, de egyszer sem csúszok meg vagy esem le. Sőt, találok egy kényelmesen vastag ágat a fenekemnek, és megreggelizem.
Ray elég sokáig van távol. Körülbelül negyed óra után elkezdek fészkelődni. Kéne magammal tartani egy órát, hogy tudjam, pontosan mennyi az idő, de ide nem hoztam egyet sem. Lemászom a fáról, sétálok egy sort körülötte. Előveszem Colt barátomat, fényesen csillog a kezemben. Egy ideig szórakozottan nézem, majd rájövök, hogy a ruhám fodrai közé el tudom rejteni, amikor éppen nincs szükségem a kezeimre.
Szívesen Ray után indulnék, mert ez így baromira unalmas, de nem tudom, pontosan merre mehetett, és nem is vonz egyelőre az indiánok gondolata. Berakom Coltot a dekoltázsomba, és visszamászok a fára. Elgondolkozok azon, hogy mennyire hiányzik most valami zaj. Na, nem vészjósló ágreccsenés vagy ilyenek, de legalább madárcsicsergés.
Már azon agyalok, hogy vajon nem lenne-e érdemesebb csinálni valamit. Fel kéne fedezni a Gödört. Nem hiszem el, hogy nincs kiút, mindenképpen hazajutok innen. A hosszú távú terveim között ugyanis szerepel egy légkondi is, itt baromi meleg van, a ruhám szinte rám tapad.
Nem hiszem el, hogy Henry elárult. Vajon mióta csinálják ezt az őrültséget? Hány ruha és tárgy gyűlt össze? Baromi sok, a tulajdonosaik meghaltak mind? Megölték őket? És Ray hogyan szökött meg? Egyáltalán mióta van itt? Mit takar az „elmúlt évek” kifejezés?
És mikor lesz hozzám kedvesebb? Az emberek általában kedvesek a csinos lányokhoz. Kivéve a féltékenykedő rondákat.
Miután visszakaptam a ruháim, megpróbálok felmászni ott, ahol beleestem a Gödörbe. Meredek a fal, de Raynek van kötele. Aztán szépen hazamegyek, és szólok, hogy a hotel szomszédságában őrült indiánok várnak arra, hogy fehér bőrű társaikat kék vér reményében megcsapolhassák. Majd agyonbarnítom magam.
Lépteket hallok. Lenézek, és megpillantom Rayt, kezében a ruháimmal. Ami különös, hogy nincsen rajta indiánszerkó, bár az arca, amit nem tudok teljesen kivenni, mintha másabb lenne.
Ekkor elfüttyenti magát.
– Miss Kinsey, én vagyok. Raymond. Lejöhet a fáról.
Lemászom a fáról.
– Azt hittem, beolvadsz az indiánok közé – jegyzem meg, miközben a ruháimat bámulom.
– Már megtörtént, azonban az indián öltözet nem illik bele a további terveimbe. Kénytelen voltam visszaöltözni.
Elszakítom a tekintetem a ruháimról, és rájövök, mi volt annyira furcsa az arcán. Sötétebb festékkel árnyékokat rajzolt rá, mintha valamiféle nem piros pirosítóval emelte volna ki az arcát a megfelelő helyeken, hogy indiános legyen az összhatást. Megpróbálom kivenni, hogyan csinálta, igazán alapos munka, noha nem volt rá hosszú ideje. Nagyon gyakorlott lehet. Aztán észreveszem, hogy mindkét szeme barna.
– Ezt hogy csináltad? Kontaktlencse?
– Itt vannak a ruhái – nyomja őket a kezembe. Lecsekkolom őket, mindhárom rendben van.
– Akkor én át is öltöznék.
– Ahhoz először be kell mennie a táborba.
– Na, nem. Lehet, hogy te hiszel az átkokban, de én L.A.-ben nőttem fel, Ray. Nálunk az átkokat a filmekben gyártják, és mindenki tudja, hogy nem léteznek. Az a fa pont eltakar.
– Nem hinném, hogy itt kéne átöltöznie. Eltűntek a ruhái, Kinsey. Már most mindenki magát keresi a táborban, hamarosan észreveszik, hogy a nyomaim, amiket előrelátóan elhelyeztem, kifelé vezetnek az indiánok városkájából. Ekkor a környéket kezdik el átkutatni. Eléggé kellemetlen lenne, ha csupasz hátsóféllel találnák itt, nem gondolja? Ha már az átkokban nem hisz. De higgye el, hamarosan fog.
– Micsoda? Idevezetetted azokat az állatokat?!
– Ez csak a B terv. Az A szerint mind a ketten a tábor szélére megyünk, én elvezetem őket, míg maga bemegy Benneték házába.
– És mi lesz, ha nem mennek el? Vagy ha valaki meglát?
– Akkor rögtönözünk, Miss Kinsey. Például használjuk a dekoltázsából kiálló halálos fegyvert. Tarthatná biztonságosabb helyen is.
Dühösen kiveszem, és megfogom.
– Komolyan? Ezek a nagy terveid? Rögtönzés és félrevezetés? És mi lesz, ha egy asszony meglát, és jelez a férfiaknak? Erre nem gondoltál?
– De igen. Bennet nélkül nem csinálnak semmit, higgye el. Akkor sem csináltak, amikor magát mentettem meg.
Ebben igaza van, de szerintem most akkor is visítanának.
– Higgye el, itt tombol a csordaszellem. Ha egy elindul utánam, mind követ. Hamarosan ide, tehát nincs más választása, mint bemenni a táborba.
– Mi lesz utána? Ha átöltözöm? Hogy kerülök vissza a házadhoz?
– Bízza rám.
Elindul, és egy fikarcnyit sem érdekli, hogy a terve annyira lyukas, mint egy ementáli, tele vagyok kétségekkel, és még sosem használtam igazán fegyvert.
– Hogy mekkora egy áruló vagy! – sziszegem, miközben dühösen követem. Nem tudom, mennyi időnk van, míg idetalálnak az indiánok. Azt sem tudom, milyen nyomokat rejtett el nekik Ray.
– Csak a maga érdekében, Miss Kinsey. Valahogyan rá kellett vennem, hogy velem tartson, nem hagyott más lehetőséget. Egyszerűen éreztem, hogy hazudik.
– Honnan? – kérdezem dühösen.
– Életbe lépett a túlélési ösztöne. Persze rosszkor.
– Attól még, hogy holmi átkokban hiszel, nem kéne mások életét veszélyeztetned!
Megpördül, betapasztja a kezével a számat.
– Hallgasson, Miss Kinsey! – sziszegi. – Megérkeztünk.
A válla felett átnézve látom, hogy igaza van, a fák közül kikandikál az indiánok birodalma. Mintha nyüzsgést hallanék, kiáltozások ütik meg a fülemet.
– Figyeljen jól rám. Addig nem engedem el, amíg fel nem fogta, mit akarok – egyik kezével a számat szorítja, a másikkal pedig a bal karomat, de olyan erősen, hogy már fáj. – Maga szépen a tábornak ezen a szélén marad. Én átmegyek a túloldalra, és elterelem az indiánok figyelmét. Ők elkezdenek követni. Amikor azt veszi észre, hogy kiürül a tér, osonjon be Benneték házikójába. Kunyhóról-kunyhóra, nehogy észrevegyék, ha esetleg valaki ott maradt. Bár nem hinném, hogy ott fog, a fegyvert azért tartsa magánál egy titkos helyen. És bent, Bennetéknél halkan, de hatékonyan átöltözik. Semmi ne maradjon magán a mostani hacukájából, és mindent vegyen fel, amit idefele jövet viselt. Érti?
Elkerekedett szemekkel bólintok.
– Miután végzett, egyedül kell visszatalálnia a házamhoz. Figyeljen arra, hogy ha követik, akkor ne induljon el, amúgy pedig a tábornak erről a széléről távozzon, és menjen kelet felé – mutat mögém. – Ha nem találom otthon, mire visszaérek, megkeresem, amennyiben jó kislány lesz, és mindent a parancsom szerint csinál a táborban. Márpedig higgye el, erre rájövök. Mindent ért?
Egy nagyot nyelek, és megint bólintok.
– Adjon egy kis időt – engedi el a szám és a karom, és eloson balra.
Érzem, hogy zsibbad a karom, kicsit kirázom belőle a fájdalmat. Sokat edzhet.
Mikor eltűnik, lerakom a földre a fegyvert, és megpróbálom levenni azt a nyamvadt ruhát, azonban nem enged, még a hátul megkötött szalag sem. Cibálom egy ideig, hiába. Hirtelen zaklatott kiáltásokat hallok.
Közelebb osonok a tábor széléhez, és kikukkantok a fák közül. Ray valamit nagyon jól csinálhatott, a férfiak hirtelen futni kezdenek a tábor túlsó felébe, a nők pedig beterelik a gyerekeket a kunyhókba, mint valami rossz western filmben támadás esetén. Megpróbálok rájönni, mi történhetett, de nem látok semmit, amiből következtethetnék. Ray és az őrült tervek. Még az is lehet, hogy beválnak.
Mikor ár jó ideje nem hallok senkit, a ruhám barázdái közé rejtem a bal kezemet, benne Colt barátommal, és beosonok. Kunyhóról kunyhóra haladok, odafigyelve, nehogy valaki megláthasson, görnyedten. Szerencsére egész közel vannak egymáshoz, hármat hagyok el, amelyek körívet alkotnak, és lassan, de biztosan eljutok a „város főterének” szélére is, ahol a Bennet-vityilló áll. Megkerülöm, belesek az ajtón, de nem látok senkit. Bemegyek.
Semmi mozgás, csak én és a tárgyak. Odalépek a kisasztalhoz, letérdelek mellé, és lerakom rá a ruháim. Alájuk rejtem a fegyvert, majd megkerülöm a kisasztalt, hogy rálássak az ajtóra, és kioldom a szalagot a ruhámon. Most persze azonnal megy. Átkozott masni.
Kioperálom magam a ruhából. Nem mondhatnám, hogy könnyen megy, kis híján hasra is esek egyszer, megint máskor beleakad a fejembe, de megoldom. A ruhát pedig rádobom az asztalra, és kiveszem alóla a cuccaimat. Magamra kapom az ismerős bikini felsőt, a topot és a rövidnadrágot, amiből kiesik valami.
Meglepődve lehajolok, a mobilom az. Nem is emlékeztem rá, hogy ezt is elraktam magammal, pedig tagadhatatlanul az enyém. Sony Ericcson Xperia, a háttér is stimmel (egy rózsaszín plüsskutya). Gyorsan megnézem, van-e rajta térerő, de nem lep meg, hogy nincs, bár azért kicsit reménykedtem a lehetetlenben. Ennek ellenére örülök annak, hogy találtam valamit, ami a civilizáció jelképe. Belenyúlok a zsebembe, és megtalálom a fülesemet is, ahogy sejtettem, zenét hallgatni hoztam ki a telómat, majd el is felejtkeztem róla.
A merengésemből egy hang szakít ki.
– Örülök, hogy újra itt üdvözölhetem, Miss Abigail Kinsey.
Bennet farkasvigyorával bámul rám az ajtóból.
Megdermedek, majd gyorsan zsebre vágom a mobilom a jobb kezemmel. A bal tompán koppan az előttem álló asztalon.
– Mr. Bennet.
– Sejtettem, hogy vissza fog térni. Holmesnak több esze van annál, mintsem hogy a saját sorsának tegyen ki valakit.
– Hogy érti ezt? – kérdezem.
– Ügyesen átöltözött, bár így kevésbé illik az ünnepélyünkhöz, Miss Kinsey. Persze, a vendégszeretet elvéből adódóan ezt udvariatlanság volt megjegyeznem. Nagyon kérem, felejtse is el.
Közelebb lép.
– Ne közelítsen! – esek hátra azon igyekezetemben, hogy minél távolabb kerüljek tőle. A kezem persze a fenekem alá szorul.
– Ó, Miss Kinsey! Én csak az igazságot keresem, nem magát akarom bántani. Ugye, hisz nekem? Mondja, kérem, hogy hisz nekem! Hiszen magában vélem megtalálni azt.
Gyűlölködve rámeredek.
– Honnan tudta, hogy itt vagyok?
– Ó, Holmes ügyesen megpróbálta elterelni a figyelmem, de sajnos nem sikerült neki. Tudom, hogy hogyan működnek itt a dolgok, hölgyem, így azt is tudtam, hogy mik a tervei. Ami azt illeti, minden egyes lépéséről tudok már egy ideje, amelyet a városomban tett meg. Meg kell bosszulnom, hogy annyira csúfondárosan kijátszott a maga idejében, így figyelemmel kísérem a tetteit. Bármennyire is művészien álcázza magát, én felismerem. Hosszú ideje megy már a kis játszmánk.
Ezt az információt gondosan elraktározom magamban, hogy aztán Ray fejéhez vághassam.
– És bármennyi halottat is jelent, egyszer elkapom – egészen halkan suttogva ígérgeti ezt, mégis tökéletesen hallom. – Ahogy most magát is.
Ennek sajnos az az oka, hogy alig egy lépésnyire áll tőlem, és hogy közel kerülhessen a fejemhez, még le is guggolt. Fogadok, méltatlannak érezné ezt a pozíciót, ha éppen nem félemlíthetne meg vele.
Előhúz egy tőrt, és az én ízlésemnek túlzottan is fenyegetően felemelkedik.
Úgy érzem, itt az ideje kirántani a kezem a seggem alól.
– Azt csak hiszi! –tartom rá Colt barátomat. Nem vagyok valami nagy akcióhős, így büszke vagyok magamra, amiért feltűnés nélkül sikerült kiszednem a fegyvert a ruha alól, majd befedni a hátsómmal.
Szépen lassan én is felemelkedem, mivel frusztrál, hogy ennyire fel kell néznem rá. Még egy fegyver sem ijesztő bizonyos magasság alatt. Folyamatosan rátartom a csövet, és hátrafeszítem a kakast, ahogy Ray tanította. Elszántan Bennetre nézek. Harcolni fogok az életemért, és egy fegyver még mindig többet ér, mint egy nyamvadt tőr.
Sajnos, remeg a kezem.
Bennet elneveti magát.
– Ó, Miss Kinsey! Ahogy én látom, maga nem az a gyilkos fajta. Nem fog megölni.
Összehúzom a szemem.
– Lehet, hogy nem vagyok gyilkos, de a túlélőtípus egy díszes példányával áll szemben, Bennet. Mindent meg fogok tenni, hogy élve hazajuthassak.
Nem ártana valaki, aki biztosan túléli. Valaki, akivel hazamehetek.
Mint az a fehér kiskutya abban a horrorfilmben.
Bennet megérzi, hogy blöffölök, és felemeli a tőrt. Nem tudom eldönteni, hogy megölni akar, vagy csak kiverni a kezemből a pisztolyt, ráadásul továbbra is remeg a kezem, mintha egy miniatűr centrifuga dolgozna benne.
Nem kapok választ a kérdésemre. Egy szupergyors fehér folt ront Bennet kezének, aki fájdalmasan felüvölt, majd elejti a tőrét. Vér fröccsen, sőt, mintha reccsenést hallanék. Bennet megrázza a kezét, a fehér folt nekicsapódik a földnek, majd felpattan, és nekiront a lábának.
Bennet megint felüvölt, belerúg, halk nyüszítés kíséri a folt íves repülését.
Érzem, hogy szétárad a düh az ereimben, az adrenalin valami olyasmire késztet, amiről álmodni sem mernék: Bennetre támadok, és Colt barátommal orrba vágom. Még egy reccsenés, Bennet megint felüvölt, de úgy, hogy a dobhártyám majd beszakad. A biztonság kedvéért még tökön is rúgom, összerogy, mint egy rongybaba.
Kihasználom, hogy éppen mozgásképtelen, az ölembe kapom a fehér foltot, és kirohanok.
Azt hiszem, most vertem szét egy indián törzsfőnököt, aki bántott egy kiskutyát.
Emlékeim szerint elég messze vannak az indiánok, idefele jövet legalább fél órát futottunk – és az futás volt, nem séta. Úgy érzem, hosszú utunk lesz. Az aggodalmamat vele is megosztom, és miközben megpróbálom elkerülni, hogy az egyik ág arcon csapjon, látom, hogy mosolyog.
– Ó, nem vagyunk olyan messze, mint gondolja, Miss Kinsey. Idefele jövet tettünk egy kis kitérőt, ennyi az egész.
– Kis kitérőt?! Majdnem kiköptem a tüdőmet az alatt a kis kitérő alatt!
– Inkább köpje ki a belső szerveit egyesével, minthogy kövessenek vérszomjas barátaink.
Egy pillanatra elhallgat, elgondolkozva rám néz. Már nyitnám a szám, hogy kérdezzek egy-két dolgot az eddigiekkel meg az elkövetkezőekkel kapcsolatban vagy leszedjem a fejét, azonban megelőz.
– Jól aludt, Miss Kinsey?
– Ó, igen, egészen kényelmes volt az a francos párna, amit nem voltál hajlandó elővenni nekem! – szedem le a fejét. Ilyen csavaros kérdésekkel nem fogja megakadályozni a terveimet.
– Egy párna elővételébe még nem hal bele, reményeim szerint. Akkor gyengébb annál, mintsem, hogy idevaló legyen.
Felhorkanok.
– Ha már itt tartunk, mióta is élsz ezek között a… körülmények között?
Hallgat.
– Ray?
– Raymond. És jobb lenne, ha csendben osonnánk, elég közel vagyunk a táborhoz, Miss Kinsey.
– Hogyne. És mik a terveid? Hogyan szeretnél bejutni oda, hogy kihozd nekem a ruháim?
– Ó, megvannak a módszereim. Akkor is észrevétlenül a tábor közelében jártam, amikor magát követtem oda. Ha nem ment volna el az indián szépfiúval, most nem lennénk ekkora bajban. Csak úgy zárójelesen megjegyzem.
Felhúzom az orrom. Hogyne, legyek én a hibás.
– Nem voltál a falnál, amikor legurultam vagy a tónál, mielőtt találkoztam volna Henryvel – kicsit keserűbben ejtem ki a nevét, mint szeretném – tehát egy rossz szavad sem lehet rám. Csak úgy zárójelesen megjegyzem.
Tempósan sétál, és nem szól semmit.
– Szóval, hogyan jutsz be oda?
– Úgy, ahogyan mindig. Álcázva.
– És minek akarod magad álcázni?
– Beolvadok, Miss Kinsey. Maga szerint?
Végigmérem. Oké, sötét a haja, de a zöld szeme – a bal szeme – biztosan leleplezné. Vagy a ruhája, ha már itt tartunk. Meg a kisugárzása is másabb, mint az indiánoké, lehet, hogy csak a ruha teszi, de túl angolos.
– Ha te mondod… – vonom meg a vállam kicsit aggódva. Azért nem szeretném, ha kinyírnák azok a kergék. Még szükségem lehet rá, bár már szereztem fegyvert. Ránézek a bal kezemre, amelyben szorongatom. Furcsa érzés.
– Milyen ruhadarabokat is kell majd kihoznom magának?
– Hm… – megpróbálok visszaemlékezni, miben jöttem el. Ha az embernek annyi ruhája van, mint nekem, nehéz észben tartani. – Hmmm…
– Emlékszik még egyáltalán?!
 |
| A zöld bikinifelsőmet ott hagytam… |
– Bikinifelsőt?
– Nem ment a ruhához, nem vehettem fel – legyintek. – Meg… meg… – milyen felső is volt rajtam? Ha ennyire nehezen jut eszembe, tuti valami egyszerű. – A fehér felsőm, persze! Bár már nyilván kissé szürke, estem egy nagyot a Gödör szélén. Amúgy mesélhetnél nekem a Gödörről, hol, izé, jutottál be?
– Arra – mutat vissza a háta mögé. – Ez minden? Ez a három darab?
– Persze. Csak tudom, mit vettem fel!
– Ó, igen, hát hogyne. Szóval, az a zöld felső, a farmer rövidnadrág.
– Igen, kicsit koptatott meg kék és kábé idáig ér – mutatok vagy harminc centivel a térdem felé. – Meg a fehér top.
– Top?
– Igen, a felsőm, tudod.
– Rendben.
– Várjunk csak, ha már így tudod, nekem minek kell elkísérnem téged a táborhoz? Leülnék itt, megvárnám, amíg a kis beolvadós trükködet beveted, és átöltöznék a házadban.
– Ó, hát nem szeretné a hátvédemet játszani?
– Nem. Még a végén megölnének.
– Azért adtam a fegyvert, hogy megvédje magát. Elvileg tud lőni.
– Igen, tudok, ennek ellenére nincs kedvem egy halom vérszomjas indiánnal szembenézni – állok meg.
– Le kell győznie a félelmeit, Miss Kinsey – fordul velem szembe. A szemei gúnyosan csillognak, és kicsivel több, mint fél fejjel magasabb, mint én.
– Nem félek! – csattanok fel. – Csak nem rohanok esztelenül a veszélybe.
– Hát hogyne! – nevet fel. – Nem baj, ha fél. Végül is, megpróbálták megcsapolni.
– Mondom, hogy nem félek! Csak nem vagyok hülye.
– De tényleg. Ha remeg a keze, talán jobb, ha nem is jön, még a végén meglő engem. Vagy saját magát.
– Jól van, elkísérlek a francos tábor széléig! De ha egyszer rád lövök, akkor az nem azért lesz, mert remeg a kezem, hanem mert olyan elviselhetetlenül tapló vagy!
– Ami azt illeti, nem csak a tábor széléig kéne jönnie.
– Hogy érted ezt?!
– Nem visítozzon, kérem.
– Nem visítozok! – elhallgatok, majd halkabban folytatom. – Mi az, hogy nem csak a tábor szélére kell mennem?
– A ruháit, amiket visszahozok… Ott kéne visszavennie, ahol átöltözött tegnap.
Tegnap. Mintha már ezer éve lenne.
– Miért is? – kérdem fenyegető hangsúllyal.
– Meg van az oka, higgye el – türelmetlenül néz előre, indulna tovább.
– Nem hiszem, amíg el nem mondod, mi az.
– Feleslegesen nem veszélyeztetném az életét.
– És ezt mégis miért kéne elhinnem?!
– Mert egyszer már megmentettem, maga idióta, azért!
A teste megfeszül, összeszorítja a száját. Egy pillanatra döbbenten elhallgatok, azalatt mintha ő is megnyugodna. Vagy legalábbis lejjebb. Megkockáztatok még egy jogos kérdést.
– Akkor miért nem akarja megmondani, miért kell visszamennem Bennet házába?
– Bennet házában öltözött át? Pont ott?! Igazából meg sem vagyok lepve. Legyen minél nehezebb… – morog, majd elindul.
– Hé, még mindig nem mondtad meg, miért ott kell átvennem a ruhámat! – ragadom meg a karját, és visszafordítom.
– Azért, mert azok a ruhák átkozottak!
Megint döbbenten bámulok rá, majd elröhögöm magam.
– Átkozottak! – Ránézek. Bele azokba a felemás szemekbe, amik szinte mindig gunyorosnak tetszenek. Lekezelőnek. Már-már arrogánsnak. Kicsit hisztérikusan elröhögöm magam, és fuldokolva kinyögöm: – Te hiszel az átkokban?
Szótlanul áll, és nézi, ahogy röhögök. Megpróbálom abbahagyni, de nehezen megy. Itt vagyok a családi nyaralásomon, egy gödörben, a szüleimtől, a tesómtól és a szállótól elválaszt egy magas fal, egy csapat őrült indián és a megmentőm, aki úgy tűnik, még kergébb, mint az indiánok. Meg akarnak ölni, és a ruháim miatt kell aggódnom, mert átkozottak. Hogyne.
– Éreztem, hogy nem fog hinni nekem, ezért nem akartam elmondani. De gondoljon bele, indiánokról van szó. Szinte biztos vagyok benne, hogy még maga is hallott arról, hogy ők közelebb állnak a természethez, mint mi, városlakók. Látta, hogy mennyire elvakultak, véres köd borult az agyukra. Bármit megtennének, hogy elpusztítsák magát. Ha a vérét nem szerezhetik meg, marad a B terv. A ruha, amely áldozati szertartásuk tökéletes díszeleme, átkozott.
– Átkozott? – hagyom abba. Könnyes a szemem a nevetéstől. – Hogyan lenne átkozott?
– Ez az egész hely az. Nézze meg, mennyire magukból kifordultan viselkednek az indiánok. Természetellenesen vonzódnak egy olyan kultúrához, amelynek sosem voltak a részei.
– Még mindig nem értem. Mi köze van a ruhámhoz az indiánok viselkedésének?
– Meg fogja érteni, higgye el.
– Logikus érv nélkül nem teszem be oda a lábam még egyszer.
– Erre a kérdésre nincs logikus válasz. Legalábbis nem a maga logikájának megfelelő.
– Azért próbálkozz!
Ray rám néz, majd felsóhajt, és nekidől egy vaskos fának.
– Ez egy hosszú történet. Igazán kifejteni csak biztonságban szeretném. Már a tábor közelében vagyunk. Elégedjen meg a kedvemért annyival, hogy ez a hely átkozott. És minél több dolgot fogad el tőle, annál átkozottabb lesz maga is. Elveszíti a jellemét, a Gödör lassan felemészti magát, a sajátjává teszi, átformálja, hogy megfeleljen a kis játékainak. Magából táplálkozik. – Hirtelen elhallgat, majd könnyedebb hangra vált. – Az a legjobb, ha ott adja vissza a ruhát, ahol kapta.
– Úgy beszélsz erről a mezei gödörről, mintha tudata lenne.
– Mit gondol, miért viselkednek ilyen furcsán ezek az indiánok? Mindenekelőtt Bennet, az angol ruhás pávián.
– Engem inkább egy farkasra emlékeztet.
– Most már hisz nekem?
– Nem is értem, mire akarsz utalni.
Felsóhajt.
 |
| – Engem inkább egy farkasra emlékeztet. |
Elgondolkozom.
– Hát persze! – Hogy átveszem őket itt, biztos távolságban az indiánoktól. Hülye leszek besétálni a síromba.
Állom Ray pillantását, az életem során belejöttem a hazudozásba. Megfordul, és a fához nyomja a fülét, majd megkopogtatja néhány helyen. Egy idő után abbahagyja, az egyik repedésbe akasztja az ujjait, és felfeszíti a fát. A kéreg mögött egy sötét lyukat látok, kíváncsian közelebb lépek.
Bent különböző dolgokat látok: egy adag váltásruhát, kis korongokat, táskákat, kötelet, és amikor Ray előveszi, rájövök, hogy egy nem sokat takaró férfi indiánruhát is. Hoppá. Ezt valahogy kihagytam a számításból, amikor sorra vettem, mennyire nem indián a mi Holmesunk. Hamarosan láthatom egy szál semmiben, és ha jól fog kinézni, marha morcos leszek. Elővesz még egy kis kerek izét is, meg egy táskát, amelybe belerakhatja a cuccokat.
– Mancsokat is fogsz magadra festeni? – kérdezem, ahogy eszembe jut gyerekkori emlékem, a Pocahontas, amelyben a főindián-pasinak olyanjai is voltak.
– Látott ott valakit is mancsokkal a testén?
– Nem.
– Hát akkor?
– Jól van na, csak kérdeztem! – csattanok fel. – Amúgy neked van jelmezed, az oké, de én hogyan jutok majd be?
– Hát, ez egy jó kérdés. Úgy érzem, hatalmas murit kell csapnom valahol – mondja, és elhúzza a száját, majd szinte gyerekes lelkesedéssel elvigyorodik.
– Te ezt élvezed! – rágalmazom meg.
Megvonja a vállát, közben visszarakja a kérget, de az eléggé látványosan billeg. Erősen rányomja, egy ideig nem szól, mintha koncentrálna, majd elengedi. Csodák csodája, ott is marad.
– Jobban, mint a magas hangját, Miss Kinsey.
Felhorkantok.
– Most elmegyek átöltözni, aztán megszerzem a ruháit, és elhozom ide. Maradjon itt, bármennyit is kell várni. Másszon fel erre a nagy fára, ha megijed valamitől. Ha megjövök, fütyölök magának. Akkor megbeszéljük a folytatást.
Elindulna, de utána szólok.
– Ray.
Megfordul.
– Vigyázz magadra. És a ruháimra.
– Hát hogyne.
– Amúgy… éhes vagyok, nincsen az odúdban valamilyen kaja, amit megehetek, míg távol vagy?
Felsóhajt.
– Eszébe juthatott volna akkor, amikor nyitva volt az odú! Nem kap semmit.
– De van benn? Akkor kiveszem én szívesen, és nem kell vele foglalkoz…
– Hozzá ne érjen, tönkre is teszi azonnal! Inkább megnézem én.
Odalép a fához, és megint felfeszíti. Hirtelen megszólalok.
– Ugye tudod, hogy nem egy ötéves gyerek vagyok?
– Hogyne. Az ötévesek legalább néha aranyosak.
– Veled ellentétben.
– Annak megvan az oka.
Benyúl a lyukba, majd elővesz egy kis vászonszütyőt. Belenéz, utána a kezembe nyomja. Megnézem, mit adott. Aszalt gyümölcsök, barack és szilva. Ezzel elleszek egy ideig, persze egy kicsit magas a kalóriatartalmuk, de túlélem. Itt legalább nem figyelik árgus szemekkel, hogy miket eszem, otthon pedig majd lemozgom, így meg sem tudják.
Ray közben visszanyomja a fa kérgét, majd biccent egyet és elindul. Egy ideig utána nézek, de ahogy eltűnik, elgondolkozom azon, hova kéne raknom a pisztolyt, amit eddig a kezemben szorongattam. Ray igazán gondolhatott volna arra, hogy nekem nincsen olyan pisztolytartóm, mint neki. Végül jobb ötletem nem lévén, ideiglenesen berakom a dekoltázsomba, a csöve kikandikál. Valami jobb helyet kéne neki keresni, ahol nem lehet meglátni, de könnyen előkapom. Ha visszajön Ray, kénytelen leszek tanácsot kérni tőle.
Felmászom a fára. Legutoljára szerintem körülbelül tíz éve szórakozhattam famászással a nagyszüleimnél, nem mondhatnám, hogy profi vagyok, de egyszer sem csúszok meg vagy esem le. Sőt, találok egy kényelmesen vastag ágat a fenekemnek, és megreggelizem.
Ray elég sokáig van távol. Körülbelül negyed óra után elkezdek fészkelődni. Kéne magammal tartani egy órát, hogy tudjam, pontosan mennyi az idő, de ide nem hoztam egyet sem. Lemászom a fáról, sétálok egy sort körülötte. Előveszem Colt barátomat, fényesen csillog a kezemben. Egy ideig szórakozottan nézem, majd rájövök, hogy a ruhám fodrai közé el tudom rejteni, amikor éppen nincs szükségem a kezeimre.
Szívesen Ray után indulnék, mert ez így baromira unalmas, de nem tudom, pontosan merre mehetett, és nem is vonz egyelőre az indiánok gondolata. Berakom Coltot a dekoltázsomba, és visszamászok a fára. Elgondolkozok azon, hogy mennyire hiányzik most valami zaj. Na, nem vészjósló ágreccsenés vagy ilyenek, de legalább madárcsicsergés.
Már azon agyalok, hogy vajon nem lenne-e érdemesebb csinálni valamit. Fel kéne fedezni a Gödört. Nem hiszem el, hogy nincs kiút, mindenképpen hazajutok innen. A hosszú távú terveim között ugyanis szerepel egy légkondi is, itt baromi meleg van, a ruhám szinte rám tapad.
Nem hiszem el, hogy Henry elárult. Vajon mióta csinálják ezt az őrültséget? Hány ruha és tárgy gyűlt össze? Baromi sok, a tulajdonosaik meghaltak mind? Megölték őket? És Ray hogyan szökött meg? Egyáltalán mióta van itt? Mit takar az „elmúlt évek” kifejezés?
És mikor lesz hozzám kedvesebb? Az emberek általában kedvesek a csinos lányokhoz. Kivéve a féltékenykedő rondákat.
Miután visszakaptam a ruháim, megpróbálok felmászni ott, ahol beleestem a Gödörbe. Meredek a fal, de Raynek van kötele. Aztán szépen hazamegyek, és szólok, hogy a hotel szomszédságában őrült indiánok várnak arra, hogy fehér bőrű társaikat kék vér reményében megcsapolhassák. Majd agyonbarnítom magam.
Lépteket hallok. Lenézek, és megpillantom Rayt, kezében a ruháimmal. Ami különös, hogy nincsen rajta indiánszerkó, bár az arca, amit nem tudok teljesen kivenni, mintha másabb lenne.
Ekkor elfüttyenti magát.
– Miss Kinsey, én vagyok. Raymond. Lejöhet a fáról.
Lemászom a fáról.
– Azt hittem, beolvadsz az indiánok közé – jegyzem meg, miközben a ruháimat bámulom.
– Már megtörtént, azonban az indián öltözet nem illik bele a további terveimbe. Kénytelen voltam visszaöltözni.
Elszakítom a tekintetem a ruháimról, és rájövök, mi volt annyira furcsa az arcán. Sötétebb festékkel árnyékokat rajzolt rá, mintha valamiféle nem piros pirosítóval emelte volna ki az arcát a megfelelő helyeken, hogy indiános legyen az összhatást. Megpróbálom kivenni, hogyan csinálta, igazán alapos munka, noha nem volt rá hosszú ideje. Nagyon gyakorlott lehet. Aztán észreveszem, hogy mindkét szeme barna.
– Ezt hogy csináltad? Kontaktlencse?
– Itt vannak a ruhái – nyomja őket a kezembe. Lecsekkolom őket, mindhárom rendben van.
– Akkor én át is öltöznék.
– Ahhoz először be kell mennie a táborba.
– Na, nem. Lehet, hogy te hiszel az átkokban, de én L.A.-ben nőttem fel, Ray. Nálunk az átkokat a filmekben gyártják, és mindenki tudja, hogy nem léteznek. Az a fa pont eltakar.
– Nem hinném, hogy itt kéne átöltöznie. Eltűntek a ruhái, Kinsey. Már most mindenki magát keresi a táborban, hamarosan észreveszik, hogy a nyomaim, amiket előrelátóan elhelyeztem, kifelé vezetnek az indiánok városkájából. Ekkor a környéket kezdik el átkutatni. Eléggé kellemetlen lenne, ha csupasz hátsóféllel találnák itt, nem gondolja? Ha már az átkokban nem hisz. De higgye el, hamarosan fog.
– Micsoda? Idevezetetted azokat az állatokat?!
– Ez csak a B terv. Az A szerint mind a ketten a tábor szélére megyünk, én elvezetem őket, míg maga bemegy Benneték házába.
– És mi lesz, ha nem mennek el? Vagy ha valaki meglát?
– Akkor rögtönözünk, Miss Kinsey. Például használjuk a dekoltázsából kiálló halálos fegyvert. Tarthatná biztonságosabb helyen is.
Dühösen kiveszem, és megfogom.
– Komolyan? Ezek a nagy terveid? Rögtönzés és félrevezetés? És mi lesz, ha egy asszony meglát, és jelez a férfiaknak? Erre nem gondoltál?
– De igen. Bennet nélkül nem csinálnak semmit, higgye el. Akkor sem csináltak, amikor magát mentettem meg.
Ebben igaza van, de szerintem most akkor is visítanának.
– Higgye el, itt tombol a csordaszellem. Ha egy elindul utánam, mind követ. Hamarosan ide, tehát nincs más választása, mint bemenni a táborba.
– Mi lesz utána? Ha átöltözöm? Hogy kerülök vissza a házadhoz?
– Bízza rám.
Elindul, és egy fikarcnyit sem érdekli, hogy a terve annyira lyukas, mint egy ementáli, tele vagyok kétségekkel, és még sosem használtam igazán fegyvert.
– Hogy mekkora egy áruló vagy! – sziszegem, miközben dühösen követem. Nem tudom, mennyi időnk van, míg idetalálnak az indiánok. Azt sem tudom, milyen nyomokat rejtett el nekik Ray.
– Csak a maga érdekében, Miss Kinsey. Valahogyan rá kellett vennem, hogy velem tartson, nem hagyott más lehetőséget. Egyszerűen éreztem, hogy hazudik.
– Honnan? – kérdezem dühösen.
– Életbe lépett a túlélési ösztöne. Persze rosszkor.
– Attól még, hogy holmi átkokban hiszel, nem kéne mások életét veszélyeztetned!
Megpördül, betapasztja a kezével a számat.
– Hallgasson, Miss Kinsey! – sziszegi. – Megérkeztünk.
A válla felett átnézve látom, hogy igaza van, a fák közül kikandikál az indiánok birodalma. Mintha nyüzsgést hallanék, kiáltozások ütik meg a fülemet.
– Figyeljen jól rám. Addig nem engedem el, amíg fel nem fogta, mit akarok – egyik kezével a számat szorítja, a másikkal pedig a bal karomat, de olyan erősen, hogy már fáj. – Maga szépen a tábornak ezen a szélén marad. Én átmegyek a túloldalra, és elterelem az indiánok figyelmét. Ők elkezdenek követni. Amikor azt veszi észre, hogy kiürül a tér, osonjon be Benneték házikójába. Kunyhóról-kunyhóra, nehogy észrevegyék, ha esetleg valaki ott maradt. Bár nem hinném, hogy ott fog, a fegyvert azért tartsa magánál egy titkos helyen. És bent, Bennetéknél halkan, de hatékonyan átöltözik. Semmi ne maradjon magán a mostani hacukájából, és mindent vegyen fel, amit idefele jövet viselt. Érti?
Elkerekedett szemekkel bólintok.
– Miután végzett, egyedül kell visszatalálnia a házamhoz. Figyeljen arra, hogy ha követik, akkor ne induljon el, amúgy pedig a tábornak erről a széléről távozzon, és menjen kelet felé – mutat mögém. – Ha nem találom otthon, mire visszaérek, megkeresem, amennyiben jó kislány lesz, és mindent a parancsom szerint csinál a táborban. Márpedig higgye el, erre rájövök. Mindent ért?
Egy nagyot nyelek, és megint bólintok.
– Adjon egy kis időt – engedi el a szám és a karom, és eloson balra.
Érzem, hogy zsibbad a karom, kicsit kirázom belőle a fájdalmat. Sokat edzhet.
Mikor eltűnik, lerakom a földre a fegyvert, és megpróbálom levenni azt a nyamvadt ruhát, azonban nem enged, még a hátul megkötött szalag sem. Cibálom egy ideig, hiába. Hirtelen zaklatott kiáltásokat hallok.
Közelebb osonok a tábor széléhez, és kikukkantok a fák közül. Ray valamit nagyon jól csinálhatott, a férfiak hirtelen futni kezdenek a tábor túlsó felébe, a nők pedig beterelik a gyerekeket a kunyhókba, mint valami rossz western filmben támadás esetén. Megpróbálok rájönni, mi történhetett, de nem látok semmit, amiből következtethetnék. Ray és az őrült tervek. Még az is lehet, hogy beválnak.
Mikor ár jó ideje nem hallok senkit, a ruhám barázdái közé rejtem a bal kezemet, benne Colt barátommal, és beosonok. Kunyhóról kunyhóra haladok, odafigyelve, nehogy valaki megláthasson, görnyedten. Szerencsére egész közel vannak egymáshoz, hármat hagyok el, amelyek körívet alkotnak, és lassan, de biztosan eljutok a „város főterének” szélére is, ahol a Bennet-vityilló áll. Megkerülöm, belesek az ajtón, de nem látok senkit. Bemegyek.
Semmi mozgás, csak én és a tárgyak. Odalépek a kisasztalhoz, letérdelek mellé, és lerakom rá a ruháim. Alájuk rejtem a fegyvert, majd megkerülöm a kisasztalt, hogy rálássak az ajtóra, és kioldom a szalagot a ruhámon. Most persze azonnal megy. Átkozott masni.
Kioperálom magam a ruhából. Nem mondhatnám, hogy könnyen megy, kis híján hasra is esek egyszer, megint máskor beleakad a fejembe, de megoldom. A ruhát pedig rádobom az asztalra, és kiveszem alóla a cuccaimat. Magamra kapom az ismerős bikini felsőt, a topot és a rövidnadrágot, amiből kiesik valami.
 |
| Meglepődve lehajolok, a mobilom az. |
A merengésemből egy hang szakít ki.
– Örülök, hogy újra itt üdvözölhetem, Miss Abigail Kinsey.
Bennet farkasvigyorával bámul rám az ajtóból.
Megdermedek, majd gyorsan zsebre vágom a mobilom a jobb kezemmel. A bal tompán koppan az előttem álló asztalon.
– Mr. Bennet.
– Sejtettem, hogy vissza fog térni. Holmesnak több esze van annál, mintsem hogy a saját sorsának tegyen ki valakit.
– Hogy érti ezt? – kérdezem.
– Ügyesen átöltözött, bár így kevésbé illik az ünnepélyünkhöz, Miss Kinsey. Persze, a vendégszeretet elvéből adódóan ezt udvariatlanság volt megjegyeznem. Nagyon kérem, felejtse is el.
Közelebb lép.
– Ne közelítsen! – esek hátra azon igyekezetemben, hogy minél távolabb kerüljek tőle. A kezem persze a fenekem alá szorul.
– Ó, Miss Kinsey! Én csak az igazságot keresem, nem magát akarom bántani. Ugye, hisz nekem? Mondja, kérem, hogy hisz nekem! Hiszen magában vélem megtalálni azt.
Gyűlölködve rámeredek.
– Honnan tudta, hogy itt vagyok?
– Ó, Holmes ügyesen megpróbálta elterelni a figyelmem, de sajnos nem sikerült neki. Tudom, hogy hogyan működnek itt a dolgok, hölgyem, így azt is tudtam, hogy mik a tervei. Ami azt illeti, minden egyes lépéséről tudok már egy ideje, amelyet a városomban tett meg. Meg kell bosszulnom, hogy annyira csúfondárosan kijátszott a maga idejében, így figyelemmel kísérem a tetteit. Bármennyire is művészien álcázza magát, én felismerem. Hosszú ideje megy már a kis játszmánk.
Ezt az információt gondosan elraktározom magamban, hogy aztán Ray fejéhez vághassam.
– És bármennyi halottat is jelent, egyszer elkapom – egészen halkan suttogva ígérgeti ezt, mégis tökéletesen hallom. – Ahogy most magát is.
Ennek sajnos az az oka, hogy alig egy lépésnyire áll tőlem, és hogy közel kerülhessen a fejemhez, még le is guggolt. Fogadok, méltatlannak érezné ezt a pozíciót, ha éppen nem félemlíthetne meg vele.
Előhúz egy tőrt, és az én ízlésemnek túlzottan is fenyegetően felemelkedik.
Úgy érzem, itt az ideje kirántani a kezem a seggem alól.
– Azt csak hiszi! –tartom rá Colt barátomat. Nem vagyok valami nagy akcióhős, így büszke vagyok magamra, amiért feltűnés nélkül sikerült kiszednem a fegyvert a ruha alól, majd befedni a hátsómmal.
Szépen lassan én is felemelkedem, mivel frusztrál, hogy ennyire fel kell néznem rá. Még egy fegyver sem ijesztő bizonyos magasság alatt. Folyamatosan rátartom a csövet, és hátrafeszítem a kakast, ahogy Ray tanította. Elszántan Bennetre nézek. Harcolni fogok az életemért, és egy fegyver még mindig többet ér, mint egy nyamvadt tőr.
Sajnos, remeg a kezem.
Bennet elneveti magát.
– Ó, Miss Kinsey! Ahogy én látom, maga nem az a gyilkos fajta. Nem fog megölni.
Összehúzom a szemem.
– Lehet, hogy nem vagyok gyilkos, de a túlélőtípus egy díszes példányával áll szemben, Bennet. Mindent meg fogok tenni, hogy élve hazajuthassak.
Nem ártana valaki, aki biztosan túléli. Valaki, akivel hazamehetek.
Mint az a fehér kiskutya abban a horrorfilmben.
Bennet megérzi, hogy blöffölök, és felemeli a tőrt. Nem tudom eldönteni, hogy megölni akar, vagy csak kiverni a kezemből a pisztolyt, ráadásul továbbra is remeg a kezem, mintha egy miniatűr centrifuga dolgozna benne.
Nem kapok választ a kérdésemre. Egy szupergyors fehér folt ront Bennet kezének, aki fájdalmasan felüvölt, majd elejti a tőrét. Vér fröccsen, sőt, mintha reccsenést hallanék. Bennet megrázza a kezét, a fehér folt nekicsapódik a földnek, majd felpattan, és nekiront a lábának.
Bennet megint felüvölt, belerúg, halk nyüszítés kíséri a folt íves repülését.
Érzem, hogy szétárad a düh az ereimben, az adrenalin valami olyasmire késztet, amiről álmodni sem mernék: Bennetre támadok, és Colt barátommal orrba vágom. Még egy reccsenés, Bennet megint felüvölt, de úgy, hogy a dobhártyám majd beszakad. A biztonság kedvéért még tökön is rúgom, összerogy, mint egy rongybaba.
Kihasználom, hogy éppen mozgásképtelen, az ölembe kapom a fehér foltot, és kirohanok.
Azt hiszem, most vertem szét egy indián törzsfőnököt, aki bántott egy kiskutyát.
 |
| Azt hiszem, most vertem szét egy indián törzsfőnököt, aki bántott egy kiskutyát. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése