Kaktusz, zongora és cigarettafüst

A férfi egyszerűen berontott a szobámba.

Ez több okból is meglepett. Egyrészt, hozzám nem szoktak csak úgy betörni emberek, pláne nem miközben dolgozom. Másrészt, még csak nem is kopogott előtte, ami igen nagy udvariatlanságra vall. Végül, de nem utolsó sorban, ezt a nyitott ablakon keresztül hajtotta végre.

A másodikon lakom.

Azóta sem tudom, hogyan jutott fel. És ha már ott volt, nem is késlekedett a dolgok közepébe vágni. 

Meglehetősen a közepébe:

– Megöltem egy embert!

Mellkasa fel-le hullámzott, gyorsan szedte a levegőt.

– Hogy mi van? – adtam hangot véleményemnek.

Félreértés ne essék, nem az lepett meg, amit mondott. Hanem, aki mondta. Az utóbbi években többször is elhangzottak a fenti szavak a lakásomban. Legalábbis kétszer biztosan. Tudniillik, két regényemben is ezzel áll elő az egyik szereplő, bár a második olyan rosszul sikerült, hogy sosem volt képem elküldeni a kiadómnak, bármennyire is tetszett a barátnőmnek, akinek felolvastam.

Éppen ez a lényeg. Itt ez a mondat csakis az én számból hangzott el, egészen a fiatalember megjelenéséig.

– Megöltem egy embert – ismételte meg kicsit halkabban, miközben bezárta az ablakot, amelyen keresztül érkezett. – De nem tudom, hogyan. Azt sem tudom, kicsoda! Maga híres krimi író, talán tudna segíteni. Kérem, segítsen!

Kétségbeesett, ám röpke monológja végére már előttem állt könyörgő, zöld szemekkel és össze-visszaálló, barna hajjal. Kifejezetten kellemes látványt nyújtott.

– Mégis hogy érti, hogy nem tudja, hogyan ölt meg egy embert? – kérdeztem lassan, miközben felálltam (bár még így is magasabb volt, mint én), a kezembe vettem a Szinonimaszótár egy vaskos példányát, majd elsétáltam a férfi mellett, és megkerültem az asztalt. Sosem tudhatja az ember, kivel áll szemben.

– Az ügy egyes részletei homályosak, de az biztos, hogy fontos szerepe van benne egy kaktusznak, egy zongorának és némi cigarettafüstnek. Na meg a hullának.

Teljesen elfehéredett, majd leült a székembe, és megtörten a kezébe temette arcát. Letettem a szótárt.

– Tehát, megölt egy embert, valamiért nem tudja, hogyan, és az én segítségemet kéri?

– Igen, röviden igen – nyöszörögte a kezébe.

– Hogy rekonstruáljam az eseményeket.

– Nem emlékszem…

– Ugye tudja, hogy végül valószínűleg fel kell adnia önmagát?

Felnyögött, majd rám nézett nagy, nyílt szemekkel.

– Minden jobb, mint ez a… bizonytalanság.

– Akkor miért nem fordult rögtön a rendőrséghez?

– Mert… Szóval… ha nem én lennék a tettes, maga hamarabb rájönne, mint azok a szűklátókörű fakabátosok – mondta, nekem pedig hízott a májam. Hát igen, biztos nagyobb fantáziával állok majd a dolgokhoz, mint a rendőrök, akik valószínűleg azonnal tettesként könyvelik el az emberünket.

– Szóval még abban sem biztos, hogy az adott holttest magához tartozik?

– Meglehetősen kevés dologra emlékszem… De mivel én ébredtem a hulla mellett, valószínűnek tartom.

– Hm… Haladjunk szépen sorjában!

– Ezek szerint segít?

– Igen, ez azt jelenti, hogy segítek.

– Köszönöm, asszonyom.

– Maximum kisasszony, még csak huszonhét vagyok, az Istenért!

– Nem néztem többnek huszonötnél, kisasszony – vigyorodott el egy pillanatra. Összevontam a szemöldököm.

Tudom, mit gondolsz most: mekkora liba vagyok. Itt egy férfi, aki saját bevallása szerint potenciális gyilkos, én meg ahelyett, hogy kidobnám, magam mellett tartom, lehetőséget adva neki, hogy megöljön a saját lakásomban. Mindezt egy pofás, zöld szempárért. Másnap a címlapok öles betűkkel hirdetik majd: „Meggyilkolták a híres krimi írónőt!” vagy – humorosabb lapok esetén – „Késbe szaladt Rose Robinson karrierje!”

De látnod kellett volna, mennyire kétségbeesetten nézett rám! Egyetlen egy gyilkos sem tudná ezt megjátszani. Vagy legalábbis olyan nem, aki szándékosan ölt.

– Szóval, sorban – ültem le az olvasófotelembe. A férfi kicsit közelebb gördült hozzám, ahogy azt vártam. – Mi a neve?

– Ted. Ted Williams.

– Ted, kér valamit inni?

Felnyögött.

– Erősen másnapos vagyok, ezt vissza kell utasítanom.

– Én meg nem piára gondoltam, de akkor nem kap se teát, se tejet, se vizet.

Két perccel később ugyanott ülve gőzölgő poharakat tartottunk a kezünkben, és kíváncsian bámultunk egymásra. Én teát ittam, ő tejet.

– Tehát, tegnap többet ivott a kelleténél.

– A barátaimmal találtunk egy ideálisan olcsó kocsmát, ahol megünnepeltük, hogy végre szakítottam a barátnőmmel.

Felvontam a szemöldököm.

– Borzalmas nőszemély volt – mentegetőzött.

– Van valami köze ennek a történethez?

– Van, mivel este vele is összefutottam.

– Ő is a szakítást ünnepelte? – kérdeztem, kicsit talán gúnyosan.

– Hát, az tuti, hogy a barátnőivel ivott. Amennyiben igen, most nagyot nőtt a szememben – elgondolkozva megvakarta az állát.

– Inkább térjünk vissza a hullához.

Erre összerázkódott, és kicsit bűnbánóan rám nézett.

– Igaz. Bár jobban örülnék, ha nem kellene erre gondolnom.

– Azt mondta, mellette ébredt fel.

– Igen, az ágyamban. A tulajdon ágyamban!

– És most éppen hol van?

– Még mindig az ágyamban, letakartam a plédemmel, a szobámba nem megy senki… – Hangot adtam az undoromnak. Ráadásul teljesen szakszerűtlenül kezelte a testet. Bár az a pár óra, ami a beszámolóval telik, már nem oszt, nem szoroz az állapotát tekintve. – Nem volt jobb ötletem!

– Folytassuk az estét inkább. Utána rátérhetünk a hulla kinézetére, elmennék megvizsgálni is. Amúgy nem gondolja, hogy is mondjam… hogy nem véletlenül kötött ki az ágyában az a test?

– Mi van?! Nem, ugyan már! Férfiről van szó!

Kezembe vettem a noteszem, amelyet előre odakészítettem, és felfirkáltam a lapra, hogy kocsma, barátok, ex.

– Pontosan melyik kocsmában voltak?

– A Kakasban.

Kiegészítettem a listám.

– Az tényleg olcsó.

– Szóval, kissé felöntöttünk a garatra. Hárman voltunk, a legjobb barátaimmal. Rick és Jason. Tipikus hármas. Jason a csajozós, Rick meg… hát, a balfék. Vagy legalábbis megvannak a pillanatai.

– És maga?

– Én mi?

– Maga csajozós vagy balfék?

– Normális.

Mondta ezt a férfi hullával az ágyában.

– Minden egész jól ment, amíg meg nem jelent Mandy, a barátnőm. Mármint az ex-barátnőm. A barátnőivel. Ők négyen voltak, bár a negyediket nem ismerem, valószínű, hogy Gaby vagy Julie barátnője. Inkább Julie-é, vele többet beszélt. Mindegy, kötve hiszem, hogy a… holttesthez bármi köze lenne.

– Tekintve, hogy az éjszaka nagy részére nem emlékszik, minden fontos lehet.

– Úgy gondolja?

– Úgy – felfirkálom a neveket. – Hogy viselkedett? Mármint Mandy.

– Az elején egész jól érezte magát. Nagydarab, majdnem kopasz férfi ült a közelükben, vele flörtölt, tuti, hogy Gaby vette rá. Dögös csaj, és az a típus, aki szerint szerelmi bánatra ez a gyógyír. Önbizalom-növelés és ingyen pia egyben.

Rámeredtem Tedre.

– Ez az ő szövege – vont vállat. – Szóval, Mandy egészen addig elvolt azzal a nagydarab álla… férfival, míg észre nem vett.

– Ha maga hamarabb észrevette őt, miért nem próbált meg elosonni? Kötve hiszem, hogy az exe előtt szerette volna megünnepelni a vele való szakítást.

– Ó, igen, valóban. Az egy elég komikus helyzet volt. Tényleg megpróbáltunk elosonni, csak Rick magát adta…

Hirtelen elhallgatott.

– Miért, mi történt?

– Mire megláttam Mandy-t, már javában tette neki a szépet a kopasz. Pedig Mandy nem is szereti a kopaszokat, mindig is a hajamra volt rákattanva! Jó, ennek a fazonnak is volt haja, de kevés. Öm, szóval, kicsit késve vettük észre Mandy-éket. Felvetettem a többieknek, hogy érdemes lenne feltűnés nélkül fizetni, és átmenni egy másik szórakoztató-egységbe, nem akarok csúnya pillantásokat. Ezt persze meg is értették, csak Rick annyira nem bírja a piát. Azt valahogyan még felfogta, hogy nem szabad, hogy észrevegyen Mandy, de azt már nem rakta össze, hogy a vele flörtölő férfiba sem kéne belekötni. Mikor meglátta, hogy az illető a volt barátnőm térdét fogdossa, kiállt mellettem, és hangot adott a véleményének. Meglehetősen üvöltve. Közben Mady-t az aktuális barátnőmként emlegette, aminek ő annyira nem örült.

Egyre elképedtebben hallgattam.

– Ezzel talán még nem is lett volna baj, ha közben én feltűnésmentesen kiosonhatok, és Jason kirángatja a batár nagy férfi mellől idióta barátomat. De Rick vadul gesztikulálva magával rántott, egyenesen a kopasz ölébe, így ő és Mandy is észrevettek. Ráadásul a kopasznak valamiért fájt a lába, hatalmasat ordítva, mikor ráestem. Mellesleg Mandy sem kifejezetten halkan fejtette ki a véleményét arról, hogy szakítás után leselkedek utána, és nem hagyom élni.

Ted teljesen belemerült a mesélésbe, egy idő után felpattant, és vadul gesztikulált hozzá.

– Persze mondtam neki, hogy erről szó sincs, éppen távozni akartunk, de ha ezzel gyanúsítgat, akkor nem megyünk sehová! – hirtelen elhallgatott, jobb keze megállt a levegőben. Ekkor tűnt fel, hogy be van kötve. – Ezen nem éppen felnőtt módjára vitatkoztunk egy sort, aminek az lett a végeredménye, hogy nem éppen felnőtt módjára a pub két végéből méregettük egymást. Ő persze lelkesen pislogott a kopaszra, míg én egyre többet ittam. Valahol itt jöttek be a snittek.

– Snittek?

– Igen. Veszekedés Mandy-vel. Rick meghív egy körre engesztelés képpen. Majd még kettőre. Snitt. A pub előtt rágyújtok, nagydarab fickók érkeznek. Lemegyek, a nagydarab fickók az exem és barátnői körül legyeskednek, a kopasz morog valamit, mind gyilkosan méreget. Snitt. Rick azzal húz, hogy nem is tudok zongorázni.

– Miért, tud zongorázni? – néztem rá hökkenten. Nem tűnt a zongorista típusnak.

– Dehogy tudok! Gitározom. Egy időben azonban le tudtam pötyögni Rick szintetizátorán a Birodalmi indulót. Ennek tudatában ez a kritika egy részeg férfit jogos felháborodásra késztet.

– Tényleg sokat fogyaszthattak… – hirtelen eszembe jutott, hogy én voltaképpen profi nyomozót játszok éppen. Egyik szereplőmet sem hagynám így elkalandozni, ha az profi nyomozó lenne. – Tehát, mi történt a következő snittben?

– Snitt. Állok a zongora előtt. A Kakasban néha szoktak játszani, tudja. Nekem pedig bizonyítani kellett.

– Baromira sokat fizethetett a zenésznek, hogy közel engedje a hangszeréhez – jegyeztem meg, miközben megpróbáltam elfojtani a vigyoromat.

– Rémlik, hogy a zsebébe próbáltam tömködni egy köteg pénzt, de mindig kiesett…

Elröhögtem magam.

– De most nem ez a lényeg! – legyintett összevont szemöldökkel. – Hanem a kopasz.

–Miért, mit csinált a kopasz? Megmutatta, hogy hogyan kell rendesen zongorázni?

A történet eddig inkább hasonlított azokra a rossz komédiákra, amiket az élet ír, és éppen ezért, bármennyire is sablonosan hangzik ez, működnek. Megpróbáltam enyhe távolságtartással kezelni a dolgot, Ted annyira lendületesen adta elő a történteket, hogy akaratlanul is beleéltem magam, noha a külső szemlélő szerepét kellett volna betöltenem.

– Nem, dehogy! Nem tűnt annak a zongorista típusnak – hallgatott el.

– Akkor? Csak úgy odament kötekedni?

– Nem, annak semmi értelme nem lenne…

– Szerintem sem, hiszen ő akkor még Mandy-t fűzte, nem?

– De még mennyire! – vágta rá sötéten.

Felvontam a szemöldököm.

– Gondolom, zavarja magát.

– Nem, most nem.

Hogyne.

– De akkor annyira nem viseltem jól… Először csak a Birodalmi indulót játszottam, már amennyire ment, aztán Mandynek énekeltem, vállalhatatlanul fals hangon, amit végül kevertem a kopasz férfiak szidásával… Valahol itt jött oda hozzám az ürge, hogy leállítson.

– Megértem…

– Nem, ő kifejezetten antipatikus karakter… Éreztem, hogy be akarja vetni a fizikai erejét, nem pedig… Totál kiállhatatlannak tűnt!

– Magyarán magas és nagyon izmos volt?

– Valahogy úgy.

Megpróbáltam elképzelni a férfit. Kissé sablonos, mintha egy kidobóember vagy verőlegény lenne. Kevés ész, nagy önbizalom, még nagyobb bicepsz.

– Jól öltözött volt?

– Aha… igen, fogjuk rá, azt hiszem, igen.

Vagy egy híresség őre. Esetleg a maffia.

– Mi történt ezután?

– Rácsaptam az ujjaira a zongora fedelét.

– Hogy mit csinált?!

– Nem emlékszem, pontosan mit mondott, arra tippelnék, nem jött be neki, ahogy zongorázom. Mindenesetre, megbosszultam a dolgot a magam módján. Ne nézzen így rám, biztos megvolt az oka!

– Kezdem azt hinni, hogy az a hulla nem véletlenül került az ágyába…

Megint elsápadt, és remegő kézzel beletúrt a hajába, még kócosabbá téve azt.

– Sajnálom, nem úgy ér…

– Én nem tudom, ki az az ember! Nem emlékszek az éjszakám nagy részére! Sosem láttam, ha még élne, nyüzüge patkánynak nevezn…

Szájtátva meredt maga elé.

– Mi az, mi történt? Eszébe jutott valami? – pattantam fel.

– Talán…

– Valami a férfiról? Mégis látta, ismeri? Látta valakivel beszélgetni? – megragadtam a karját. – Bármi is volt az, fontos lehet, emlékezzen!

– Nem tudom, lehet… Nem tudom. Térjünk vissza a zongorára. Ó, és a cigarettafüst, majdnem elfelejtettem! – csapott a homlokára.

– Ted, bármit is látott…

– Szerintem eltörtem az ujjait, de ebben nem lehetek biztos.

– Mi?!

– A kopasznak a zongorafedéllel. Hatalmasat üvöltött, Mandy sipítozott, Jason pedig kirángatott a helyszínről.

– Ted…

Egy fáradt mozdulattal megmasszírozta a halántékát, én pedig elhallgattam.

– De még előtte volt a cigifüst. Tudja, az egész még vicces is lenne, ha nem lenne a hulla. Olyan sztori, amit röhögve ecsetelek a haverjaimnak. Ez is az egyik snittem maradéka. A pub előtt dohányoztam épp, amikor Mandy és a kopasz kijöttek. Nem tudom, miért, Mandy utál dohányozni, engem is éveken át szekírozott miatta. Mindenestre, ők nem cigit tettek a szájukba, ha érti, mire… - mondta keserűen.

– Értem – vágtam gyorsan közbe.

– Aztán Mandy visszament a lányokhoz.

– A kopasz fennmaradt?

– Igen.

– Miért?

– Öm… Mintha ő küldte volna le Mandy-t. Nem tudom, miért… Idegenekkel beszélt, akik olyan nagydarabok voltak nagyrészt, mint ő. Meg volt egy-két nyüzüge is… Snitt. A kopasz jön vissza a pub elé. Hirtelen indíttatásból megkínálom cigivel, amit ő kissé gyanakodva fogad, majd megjegyzi, hogy tudja, hogy az ex-csajomnál nem vágódhat be büdös szájjal. Azt is hozzá tette, hogy valószínűleg ezért szakítottunk. Snitt. Barátaim megpróbálnak a kopasz lelkére beszélni, hogy ne verjem péppé, amiért cigifüstöt fújok teljes tüdőmből a képébe, azt artikulálva, rohadék. Én mondom, megvolt a beszédtechnika előnye.

– Beszédtechnika? Miért, tanult beszédtechnikát?

– A középsuliban kötelező volt – vágta rá. – Snitt, kóválygás a sikátorban. Snitt. Rick fejhangon visítva rohan, Jasonnel röhögünk rajta. Snitt. Jason arca falfehér, az istent emlegeti. Snitt. Fekete kocsi. Snitt. Röhögés. Snitt. Öltá… – hirtelen szégyellősen elhallgatott.

Homlokráncolva néztem rá.

– Azt mondta, nyüzüge.

– Ó, igen. Nem gyakran használom ezt a szót, de a halottra elég találó.

– Nem. Úgy értem, azokra, akikkel a kopasz beszélgetett.

– Igen… – megint elfehéredett, és rám nézett. – Ennek van jelentősége?

– Hiszek a tudat alattiban – vontam meg a vállam, és szúrósan ránéztem. – Maga szerint?

– Talán… Láttam arra nyüzügét, de a füst elég sokat kitakart belőle. Eleve félhomály volt… Ők meg sokan… El is mentek sétálni… – megvakarta az állát, halkan sercegett a borostája.

– Be van kötve a keze.

Ránézett a fehér kötésre.

– Ó, igen, a kaktusz.

– A kaktusz?

– Mondtam. Az estém legmaradandóbb részei a zongora, a cigarettafüst és a kaktusz. Bár ez utóbbi inkább a reggelé. Valahogy nem csak egy halott került az ágyamba, egy kaktusz is az éjjeli szerényemre. Az órám elé. Nehezen ébredek, általában izomból lecsapom a vekkert, idegesítő a hangja. Véletlenül a kaktuszt csapta le, és a tüskéi beleálltak a kezembe… Szerencsére nagyok voltak, így ki tudtam szedni őket, de veszettül fájt. Üvöltöztem egy sort.

– Mint a kopasz a zongoránál –mondtam szórakozottan, a jegyzeteimet nézegetve. – Mondja csak, szereti maga a kaktuszokat?

– Utálom, rondák és szúrnak. Semmi értelmük nincs.

– Akkor minek vett egyet?

– Nem vettem.

– Valahogy a szobájába került.

– Nem vettem. Soha nem vennék kaktuszt. Azóta utálom őket, hogy a bátyám belelökött egybe kiskoromban. Ezt még ittasan sem próbáltam sose leküzdeni.

– Valami még az éjszakáról?

– Nem sok. De akkor hogyan került oda a kaktusz? Rickék vicceltek volna meg vele?

– Hát – néztem a jegyzeteimre –, ezzel nem sokra megyünk. Mondja, miért jött el hozzám?

– Ho-hogy érti ezt? Azért, mert szükségem van a segítségére.

– Talán a rendőrökkel többre menne. Ők tudnak ujjlenyomatot venni a holttestről, tudják, mi a halál oka… Tényleg, mi az oka, maga szerint?

– Ne-em igazán vizsgáltam meg. De ujjlenyomatot annyit talál tőlem, amennyit csak akar.

– Miért?

– Arra ébredtem, hogy csörög a vekker, leütöm a kaktuszt és egy hullát ölelgetek. Mozgalmas első öt perc volt.

Félrenyeltem a nyálam, köhögnöm kellett.

– Ezért van szükségem magára. Nekik sem tudnék többet mondani, de magának az a szakmája, hogy az egyes láncokat összefűzve komplett történetet hozzon létre. Most az én szálaimat kéne összefűznie… Kérem. Mit súgnak a megérzései?

Elgondolkozva néztem rá. Nem tűnt gyilkos típusnak, viszont szinte semmit nem tudtam az előző napjáról, noha már percek óta az volt a téma. A hullát nem ismerte, a kaktusz, a nyüzüge.

– Vannak ellenségei?

– Mandy szerintem nem szívlel, de ellenségnek azért nem mondanám. A törött ujjú kopasznak sem lehetek a kedvence éppen.

– Volt az este folyamán idegenekkel? Úgy értem, sokáig.

– Talán… mintha vittek volna egy másik helyre… Fekete autó… – a kezébe temette az arcát.

– Kik tudják, hogy hol lakik?

– Sokan. Barátok, munkahely, Mandy-ék…

– Hogy utálja a kaktuszokat?

Döbbenten rám nézett.

– Hát… az egyik snittemben lehet, hogy azt üvöltöttem, „jobban utállak, mint a kaktuszokat, Mandy!”. De ez csak halvány apróság…

Nem tudok nem elmosolyodni. Érdekes hasonlat. Azonban még mindig teljesen odavan Mandy-ért. Nem is értem, miért ünnepelte meg a szakítást.

– Ez az egész történet zavaros.

– Tudom. De a megérzései. Hallgasson rájuk – hirtelen megragadta a kezem, és mélyen a szemembe nézett.

Néhány pillanatig csak bámultam rá.

– Szerintem maga nem gyilkos, Ted. Ha maga is ölte meg azt az idegent, akkor is baleset volt. Véletlen. De akkor nem vitte volna az ágyába a hullát. Mivel férfi volt, és nem jött be magának, más okból sem. Valaki másnak kellett odavinnie – elhallgattam, hezitáltam egy sort. Nem akartam befolyásolni vagy félrevezetni, de a megérzéseim azt súgták, beszélnem kell. – Ráadásul szerintem emlékszik rá. Emlékszik arra a férfira, szerintem ott volt a kopaszékkal, mikor cigizett.

Hirtelen elejtette a kezeimet, azok az ölembe csapódtak. Mereven ült velem szemben, szemei elkerekedtek.

– Igen, én… Lehet, én… Besétáltak a sikátorba, ahonnan aztán Rick visítva rohant ki. Ahol Jason azt ismételgette, Istenem, Istenem. A fekete kocsi, a klub, ahol ismerősként köszöntek nekik… – végre rám nézett. – Lehet, hogy kopasz ölte meg a haverjaival valamiért. Aztán el kellett tüntetniük a hullát. Ennek van értelme?

– Van – felpattantam, és felkaptam a telefont. – Hol lakik? Oda kell mennünk, előtte pedig fel kell hívnunk a rendőrséget.

Ted hezitált.

– Nem tarthat egy hullát a hálójában!

Ted felállt.

– Rose, tegye le…

– Értesítenünk kell őket, Ted, már az elején is megmondtam, hogy ez alól nem bújhat ki. Miközben a tejére várt, felhívtam a barátnőmet, aki tudja, hogy itt van, bármi történik velem, ő hívja ki a zsarukat!

– Micsoda?! – elkezdtem tárcsázni a rendőrséget, ő mellém ugrott. – Ne, várjon, Rose! Várjon, nincs holttest! Csak kitaláltam az egészet!

Rámeredtem.

– Hogy mi van?

– Színész vagyok. Ted Davies.

– Sosem hallottam a nevét.

– Nem vagyok valami híres igazából. Eddig csak vidéki színházakban játszottam mellékszerepet, de most esélyt kaptam az egyik főszerepre, ha ráveszem magát, írjon egy sztorit, ami bejön a rendezőmnek.

– Maga becsapott!

– Sajnálom, Rose – nézett rám nagy, zöld szemekkel. – A szerep miatt. Elhivatottság. Maga is elhivatott. Olvastam, hogy egyszer lekötöztette magát, hogy megtudja, mennyire nehéz kiszabadulni. Hogy karatézni kezdett, mikor a szereplője is. Sült csúszómászókat evett. Én pedig eljátszottam egy szerepet, hogy rávegyem, írjon nekem egy krimit. Akár ezt a sztorit is, amit ma megbeszéltünk.

– Hát, az elég pocsék történet lenne. Biztos, mindenki beülne rá, annyira sok negatív kritikát kapna. Egyáltalán hogy jutott eszébe egy ennyire rosszul felépített történet? És miért épp zongora, cigifüst meg kaktusz?

– Zongorája van a rendezőnek, és beszerzett egy nagyon jó füstgépet is.

– Kaktusz?

– Tényleg utálom őket – vonta meg a vállát.

– Miért, belelökte a bátyja egybe? – kérdeztem gúnyosan.

– Nem. Vigyáznom kellett a főnök növényére. A fényiszonyok miatt az éjjeli szekrényemen kellett tartanom. Az órám előtt.

– Megérdemli.

– Nem vitatom.

– Ezt a sztorit pedig nem írom meg. Nagyon silány.

Belenéztem a zöld szemeibe.

– Viszont mit szólna hozzá, ha a főhősnőhöz betoppanna egy férfi, aki állítólag gyilkos, de nem tudja, kit ölt meg?

Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, majd elvigyorodott.

– Jól hangzik.

– A nő nagyon dögös lenne, a férfi viszont kevésbé.

– Hogy mi van?!

– De azért a nyomozás, na meg egy-két közös vacsora során így is megkedvelhetné őt a nő…

*

– Hát, így ismertem meg az apukádat, Maszat. Hogy mi történt utána? A kritikusokat meglepte, hogy szövegkönyvet is tudok írni, egy színházigazgató nevetett a markába, a Ted Davies nevet pedig szinte mindenki ismeri. Bizony, nagyon sikeres. Sajnos elég sok a női rajongója… Ha tudnád, milyen nehéz volt titokban tartani az esküvőt!