Könyvkiadás, irodalmi valóságshow meg egyéb dolgok

Mivel ígértem, hogy (akár van rá igény, akár nem, bár úgy érzem, csak van, legalább egy minimális szinten) hírt adok a kiadatás folyamatáról és nehézségeiről, ellenállhatatlan stílusomban összefoglalom az eddig történteket (nincs sok).

Írtam néhány kiadónak (azt hiszem, ötnek vagy hatnak, akiknek talán beleillene a Gödörben a profiljukba, és nincs nagy vörös betűkkel feltüntetve a honlapon, hogy „KÉZIRATOKAT NEM FOGADUNK!”), első körben cselesen csak a blogos megjelenés előnyeiről és hátrányairól faggattam őket. Ötven százalékuk válaszolt is, teljesen változatos véleményeket kaptam, egyikük szerint nem érdemes feltölteni, hiszen a szerkesztetlen írás csak elüldözi az embereket, megint más szerint pedig pont, hogy előnyös, hiszen növeli a rajongóim számát… Ezek alapján úgy döntöttem, éppen elég fejezetet osztottam meg a Gödörbenből, jöhet a következő kérdés.

Ekkor már konkrétabban csaptam le az áldozatokra, egyet a háromból sikeresen el is ijesztve (azóta sem válaszolt arra a kérdésre, mennyire fogadnak magyar kéziratokat). A CorLeonis PR-osa nagyon kedves volt, ugyanakkor szomorú hírekkel szolgált: friss kiadóként még jó ideig külföldi regényeket fordítanak le és jelentetnek meg inkább (amit meg is értek, bizonyos szempontból úgy tűnik, kisebb a pofára esés valószínűsége).

A Gödörbent leginkább a Vörös pöttyös könyvként tudnám elképzelni (remélhetőleg végleges formájában már a kifejezetten jól sikerültek sorát fogja erősíteni), lelkesedésemben írtam is a felelős személynek abban reménykedve, hogy az aranymosásos procedúrát ki tudnám valahogyan kerülni. Az Aranymosás leginkább irodalmi valóságshowként jellemezhető: regényeket fogadnak, és „eresztenek össze”, a rosszabbak sorozatosan kiesnek, a jobbakat megszerkesztik, és az első hármat különböző formában és eltérő példányszámban kiadják. Sajnos és várhatóan azt a választ kaptam, hogy két forduló között nem fogadnak kéziratokat, hiszen van elég dolguk a versenyzőkkel.

Ezt meg is értettem, és el is fogadtam, az én egyéni szocproblémám csak az, hogy december vége a leadási határidő, ráadásul nem elég nekik cirka négyszáz oldal (VP-s tördeléssel ennyi, igen!), befejezettnek kell lennie, amitől én még legalább százoldalnyira állok belső megérzés alapján… Szóval, viszlát egy év múlva, a következő versenyen!

Talán nem is baj. Befejezni, sokszor átolvasni, esetleges logikai hibákat kiküszöbölni (bárhogy ügyel az ember, mindig is lesznek), fejezeteket újrastrukturálni, idézeteket keresni… Ehhez kell egy év. 

2012 sikerregénye

Megint belelesett, pedig már számtalanszor kértem, hogy ne tegye.

– Nem, ez így nem jó, már mondtam. Valami ütősebb kell. Valami, amit visznek, mint a cukrot – jegyezte meg, és volt képe fintorogni.

– Legyél csendben, koncentrálok!

Dupla háromszög

Ha nem tetszett egy film vége, mindig visszatekertem arra a pontra, ahol elromlott a történet. Ilyenkor a szereplők, a dupla háromszög által mozgatott bábok, lépésre pontosan ugyanazt az útvonalat járták be, mint azelőtt, csak az esetek nagy részében éppen hátráltak. Én pedig velük együtt gyorsított tempóban és fordított sorrendben átéltem ugyanazokat a szörnyűségeket, hogy aztán nemes egyszerűséggel megfelejtkezzek róluk, és a saját ízlésemnek megfelelően fejezzem be a történetet.

Milyen érdekes – most én is visszatérek valahová, mégsem hátrálok.

Te persze mindig kinevetted ezt a szokásomat, egyszer pont itt, a szürkeköves kerítéseteknél. „Ugye tudod, hogy így nem mented meg Jacket, mindenképpen megfagy a történet végén, ahogy a múltkor Jude Law-t is lelőtték a Hideghegyben?” Én pedig győzködhettelek, hogy de Jack túlélte, és két gyereke lett Rose-tól, Joe és a kis Lily. Jude pedig épségben visszatért Nicole-hoz, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Legalábbis a szerepeik, hiszen a színész sosem egyenlő azzal, akit játszik. Te nevettél, és emlékszem, hogy megcsillant a hajadon a fény, nekem pedig elképesztően giccses gondolataim támadtak, amiket inkább ki sem mondtam. Emlékszem, hogy kiszólt az anyukád, menjünk vissza, bent hagytam a sütit, pedig külön nekem csomagolta.

Most szerencsére nem néz ki senki az ablakon, nem vagyok benne biztos, hogy kibírnám, ha beszélgetnem kellene a szüleiddel. A máskor élettel teli házatok most komoran néz velem farkasszemet, egyedül a szobád ablakán húzták le a rolót, az nem bírta a látványom.

Felsétálok a házatok melletti kis utcában a dobra, ahogy aznap is felsétáltunk, az én ötletem volt, szerettem volna vadvirágot szedni. Ahogy elhaladok a házak mellett, megugat az az őrjöngő pulikutya, egyszer fogadtunk, emlékszel?, mi a neve, Bodri vagy Gyilkos. Kint van a gazdája, vet rám egy bocsánatkérő pillantást, belefelejtkezek az arcába, eddig sosem láttam, pedig többször is megtettük ezt az utat. Talán akkor még nem akarta, hogy elveszítsünk egy jó játékot, egy illúziót, egy fogadási tétet.

– Béla, nyughass! – kiált a kutyára, jelképesen felé is legyint. Egyikünk sem nyert volna.

Besétálok az erdőbe, ott van az a fa, aminek nekidöntve először megcsókoltál, előtte beszélgettünk valamiről, azt hiszem, egyikünk sem tudta, miről. Széles, barna és repedezett, enyhén korhadt, az egyik ága le is tört, hamarosan talán ki is vágják. Odamegyek, megfordulok és nekidőlök, majdnem azt látom, amit akkor láttam és majdnem azt érzem, amit akkor éreztem. Néhány pillanatra behunyom a szemem, mintha csak a TV-t nézném, mikor nincs bekapcsolva, elrejtem magam elől az üres valóságot.

A rétig futva teszem meg az utat. Mi is kergetőztünk, végül, mikor elkaptál, sikerült hátraesnem, és magammal is rántottalak, az első döbbenet után cselesnek neveztél, pedig nem ez volt a tervem. Ezt persze nem mondtam el, minek lőjek le egy poént?, inkább kacagtam, félig műgonoszan, félig játékosan.

Lefekszem a fűbe, és sajnálom, hogy most éppen nem nyílnak ugyanazok a vadvirágok, szerencsére emlékszem az illatukra, visszajátszom a fejemben. Percekig csak nézem, hogy terül el a fejem felett a kék ég, mint egy hatalmas lepedő fehér foltokkal, nincs eleje és nincs vége. Hirtelen nagyon kicsinek érzem magam, mikor veled voltam itt, nem így volt, rímeket rögtönöztél, megnevettettél. „Ej, minő komédia, hogy Ádám vagyok, te meg Éva, holott lehetnénk, Rómeó és Júlia.” Vagy Jack és Rose, vágtam rá. „Hogyne, hogy aztán elsüllyedjen egy hajó!”, vétóztad meg szemforgatva, pedig tudtad jól, hogy visszatekertem.

Feltápászkodok, talán akkor is pont ide, erre a pontra tettem volna le a kezem, ha nem segítesz fel, és elindulok hazafelé. Akkor elkezdett zuhogni az eső (most tiszta az ég), valamiért mégis abban egyeztünk meg, hogy hazakísérsz. Az elején még csak ballagtunk, mintha nem gyűjtene magába több liter vizet a száz százalék pamut, majd pusztán heccből futni kezdtünk. (Akkor is futottunk, amikor először találkoztunk, de az már egy másik útvonal.) Le a Kakas utcán, végig a meredek járdán, előbb csak lendületből, majd tiszta erőből. Természetesen te voltál a gyorsabb, azt hittem, hagysz majd nyerni, de sajnos éppen nem volt kedved.

Hangosan zihálok, ahogy a rekkenő melegben végigrohanok a Kakason, úgy emlékeztem, rövidebb és meredekebb, egy nő kék nyári ruhában csodálkozva bámul. Ahogy meglátom a forgalmas Petőfi utat (most is elszáguld egy autó), lassítani kezdek, akkor is ezt csináltam, te valamiért nem. Hátrafordultál, rám nevettél, talán azért, hogy hergelj, talán, mert élvezted, hogy sprintelhetsz. Ezt már sosem tudhatom meg.

Elérem a Petőfi szélét, látom, ahogy egy piros Suzuki elhajt előttem a forróságtól remegő, tiszta levegőben, hallom, hogy az egyik kertben nyávog egy macska; és látom, ahogy a zuhogó, szinte tömör esőben már nem fékez időben a szürke autó, és hallom a fémes csattanást. A test zuhanását már nem várom meg, becsukom a szemem, teret engedve a sötét képernyőnek.

Ha nem tetszett egy film vége, mindig visszatekertem arra a pontra, ahol elromlott a történet.

Lassan teszek egy lépést hátra…

Kártyák és játszmák

(Gyakorlat az egyik kurzusomra. Az első kettő és az utolsó három mondatot adták meg előre, ezeket kellett "feltölteni". Én vidámra vettem a figurá(ka)t.)

MINA

Egész nap fülledt meleg volt a fodrászüzletben. Délután végre megeredt az eső. Úgy ömlött, mintha sosem akarna elállni. Pont most, gondolta Mina, miközben kibámult az ablakon. Mintha a természet is sejtené, hogy milyen depresszióval és önsajnálattal dúsított beszélgetés vár rám este.

Miután elment utolsó bejelentkezett vendége is, felhívta egyik gyerekkori barátnője, aki annyira sírt, hogy Mina alig értette, mit mond. Arra rájött, hogy vészhelyzet van: Zsóka barátja, akit magában mindig is csak „a Patkánynak” becézett, elhagyta a nőt. Körülbelül hetedjére a kapcsolatuk során. Mina dühösen felkapta a partvist, és sepregetni kezdett. Már kezdett elege lenni az ilyen típusú vészhelyzetekből, egyrészt, mert sosem értette, mit eszik Zsóka a férfin (aki nem csak belső tulajdonságai miatt emlékeztette Minát a fent említett állatra), másrészt, mert egyszerűen nem tudta felfogni, hogy lehet valaki ennyire elvakult és akaratgyenge. Már eljutott arra a pontra, hogy nem is sajnálta barátnőjét.

Közérdekű közlemény

– melyben szó lesz álmokról, tervekről és ezek kellemetlen mellékhatásairól –

Mint láthatjátok, mostanában lassabban megy a fejezetfeltöltés, mint egy hónapja. Ennek több oka is van: egyrészt, most jött el az az idő, amikor kénytelen vagyok feláldozni magam a tanulás agyzsibbasztó oltárán, belemerülni a ZH-k, hírvideók és beadandók sötét világába. Másrészt pedig egy ideje már foglalkoztat a kiadás gondolata. Kiskorom óta megvan az az elszánt elképzelésem, hogy írásból fogok így vagy úgy, de megélni, és ezt a gazdasági világválság is csak részben törte apró darabokra. Ráadásul, nem egy közeli ismerősömtől hallottam azt, hogy akár meg is próbálhatnám elküldeni valahova a regényem, és tudjátok, hogy van az, ha beleültetik azt a bizonyos bogarat az ember fülébe... :)

Tehát osztottam-szoroztam, és rájöttem, hogy a kiadást nagyban megakadályozná az, ha végig feltölteném a regényem, hiszen akkor lelövöm a poént. Hogy kerülnek ki Abbeyék – már aki és már ha kikerülnek? Milyen titkai vannak még Bennetnek? Hogyan működik a Gödör? Kik buknak el, és kik szárnyalnak fel? Mennyi marad meg főhősnőnk eredeti jelleméből és tudatából? És végül – mekkora esélye van Raynek úgy merő általánosságban az életre? Éppen ezért most befagyasztom egy kicsit a Gödörben közzétételét, talán éppen jókor, Abbeyék története így egy érdekes, hajtépő hatású jelenetnél vágódik el, és kit ne érdekelne a folytatás egy ilyen után?! :)

(Abbey Dóri képszerkesztőjéből :) )

Ennek ellenére a blogot szeretném fenntartani, rövidebb-hosszabb írásokat jelentetnék meg rajta, esetleg, ha van rá igény, a megjelentetési folyamatról írnék, ha az egyszer beindul. Mivel ez nem rövid, szerintem olyan másfél évet lazán jelenthet, még akkor is, ha minden gördülékenyen halad, a türelmeteket kérem. Remélem, hogy a többi történet pótolja majd valamilyen szinten Abbey hisztijeit és frappáns beszólásait, Ray morcos lovagiasságát vagy Jeremy elbűvölő okoskodását. Addig is, szívesen venném, ha szavaznátok oldalt a kérdésekre – nektek ki fog a legjobban hiányozni a szereplők közül? Szeretnétek nyomtatásban látni a történetet? (A várakozási időszak ellenére remélem, hogy igen.:))

Egy párról

Szereplők:

John: szerelmes orvos, akinek komoly tervei vannak a jövőre nézve.

Clara: vonzó nő, John barátnője.

Aaron: John és Clara haverja, a baráti körük egyik rég látott tagja.

Jenny és Ralph: egy pillanatra tűnnek fel, John és Clara legjobb barátai.

 Helyszín: gangos lakás nappalija. Az ablakok a körfolyosóra néznek, a bejárati ajtó közvetlenül a nappaliba nyílik. Kanapé, dohányzóasztal, a szokásos kellékek. A bejárati ajtóval ellentétesen egy másik, amely a konyhába vezet. A színpad első, nagyobbik része a nappali, a hátsó, keskenyebb sáv pedig a gang.

 (Fiatal nő és férfi ront be a nappaliba, mindketten zaklatottak, jól láthatóan veszekednek. A nő ingerült, ledobja a kanapéra a kabátját, a férfi mintha kitörő nevetését próbálná visszafogni, közben azonban folyamatosan a kabátzsebében matat.)

John: Ugyan már, Clara! Ezt nem gondolhatod komolyan!

Clara: Ó, dehogynem! Láttam, John, tisztán láttam, te is tudod, akkor meg mit tagadod?!

John: Hát persze, hogy láttad, azt nem tagadom!

Clara: Hát akkor meg…?

John: Csak azt nem értem, miért hisztizel emiatt… Bocsánat, nem hisztizel, visszavonom! Egyszerűen nem értem, miért szívod így mellre…

Clara: Miért… miért szívom mellre?! Belestél a szoknyája alá, nem is feltűnésmentesen, és azt kérdezed, miért szívom mellre?!

John: Na, azt azért nem mondanám, hogy belestem…

Clara: Ó, dehogynem! Majd kiesett a szemed!

John: … Ha valamit nem rejtegetnek, akkor azt nem is lehet meglesni.

Clara: Már megint a szóhasználaton lovagolsz. Benéztél a szoknyája alá, és ez a lényeg!

John: Én azt a szövetdarabocskát voltaképpen nem is nevezném szoknyának. Az legalább az ember feneke alá ér. Biztosan megfázott szegény lány…

Clara: És te pusztán orvosi érdeklődéssel bámultad meg, ugye?!

John: Hát, azt nem mondanám… (Clara dühösen elhúzódik a férfi érintésétől, ő utána kap) Jaj, ne már, Clara! A gondok akkor kezdődnének, ha úgy bámulnám meg, hogy azt valamiért okom lenne eltitkolni, nem?

(Clara nem válaszol)

John: Különben is, ez a nő külön kiharcolta magának, hogy megnézzék. Még a mindig-tökéletes-úriember Ralph sem tudta levenni a szemét róla. Fogadok, hogy Jenny nem vette így magára, tudja, hogy semmi jelentősége sincs…

(John odahajol Clarához, megcsókolja a nyakát, közben a színpad hátsó felén, a gangon átviharzik egy dühös és szemlátomást veszekedő párocska)

John: Ugyanis semmi jelentősége sincs. Ha lenne, akkor nem vittelek volna ma a kedvenc együttesed koncertjére…

Clara (még mindig duzzogós hangon, de szemlátomást megenyhülve): Ahol megbámultad azt a libát.

John: … aminek ráadásul utálom a frontemberét.

Clara: … De csak azért, mert nagyon helyes.

John: Hé! És én még egy romantikus vacsorát is szerveztem neked a koncert után! (színpadiasan sóhajt, közben a zsebében babrál)

Clara (hozzábújik, játékos hangon beszél): Tényleg? Akkor mégis miért hagytad, hogy így kiboruljak? Már régen ehetnénk.

John (megcsókolja): Nem is értem, miért akadtál így ki.

Clara: Mit mondjak, fontos vagy nekem.

John: Régen nem voltál ilyen…

Clara (közbevág): Éhen halok! Megvan még a foglalás?

John: Igen…

Clara (felkiált) Akkor menjünk! (megrántja John kezét, az kihúzódik a zsebéből, kirántva egy fekete dobozkát. A doboz nagy ívben a szőnyegre esik)

John: Hoppá. (letérdel, hogy felvegye)

Clara (felsikkant, a kezét a szájára szorítja)

John (felnéz rá, feljebb emeli a dobozkát): Hát, ezt nem pont így akartam, de legyünk spontának, nem? Clara, én már hosszú ideje…

(Clara arca elsötétül, majd összecsuklik a lába, és elájul. John zsebre vágja a gyűrűt, odaugrik hozzá, felrakja a kanapéra, szólítgatja és elkezdi pofozgatni, a lány nagy nehezen felébred.)

John: Minden rendben?

Clara: Á, a fejem kissé fáj. Azon kívül, igen, minden…

John: Tényleg?

Clara (feláll, az ajtó felé veszi az irányt): Igen, menjünk.

John: Elájultál, amikor meg akartam kérni a kezed. Ez egy kicsit fura.

Clara (elkerekedett szemekkel visszafordul): Tényleg meg akartad kérni a kezem?

John: És a kabátod is a kanapén hagytad. Clara, mi folyik itt?

(John beszéde közben egy magas, szőke férfit látunk a gangon sétálni. Csengetnek, Clara válasz helyett ajtót nyit. A magas, jóképű férfi szélesen mosolyog): Aaron! Mit keresel te itt?!

Aaron (üdvözlésképpen megpuszilja a nőt): Gondoltam, meglátogatlak. Hogy vagy, baba?

Clara: Ne hívj így!

Aaron (beljebb lép, észreveszi Johnt): John.

John: Aaron! Rég láttalak. (kezet fognak)

Aaron: Igen, mostanában alig van időm. Most is csak jártam erre… Milyen volt a továbbképzés? Megérte elmenni érte egy másik városba?

John: Háát, ami azt illeti…

Aaron: Sejtettem, hogy nem! Hamarabb véget is ért, nem? Csak holnap kellett volna megérkezned.

John: Egész jól tudod, mikor merre kéne lennem, ahhoz képest, mennyit beszéltünk mostanában.

Aaron: Tudod, hogy van ez. Ralph mesélte a klubban.

John: Hm. Hát igen, Ralph nem tudhatta, hogy hamarabb véget ér. Iszol valamit? Hozok egy kis whiskey-t.

Aaron: Az jól esne, öregem.

(John kimegy az oldalsó ajtón)

Aaron (megvárja, míg bezáródik az ajtó, majd odaugrik Clarához. Megragadja a kezét.): Clara!

Clara (halkan): Ne, Aaron, ne! Egyáltalán, mit keresel itt?

Aaron: John mit keres itt? És miért nem szóltál, hogy hazajött?

Clara: Mert nem tartozik rád. Megbeszéltük, hogy mindennek vége!

Aaron: Óóó, nem. Nem beszéltünk meg semmit, te jelentetted ki.

Clara: Aaron, ne kezd megint…

Aaron: Amivel egyet is értenék, ha nem hallottam volna a pletykákat.

Clara: A pletykákat? Milyen pletykákat?

Aaron: Jenny nemrég azt taglalta, hogy látott téged az egyik patikában, innen messze, az ő munkahelyéhez azonban közel. Terhességi tesztet vettél.

Clara: Mi? Nem, ez nem ig…

Aaron: Már csak az a kérdés, mi lett a végeredmény.

Clara (elfehéredve): Én nem…

Aaron (kicsit megemeli a hangját, közben még közelebb rántja magához Clarát): Vagy inkább az, hogy kettőnk közül ki az apa?!

(Kinyílik a konyhaajtó, John döbbenten áll, és bámul. Clara elugrik Aaron mellől.)

Aaron (zavartan): Nem is hoztál whiskey-t.

John (dühösen): Nem is jártál erre olyan régen. Tudod, hogy mit keresek én itt?! Igazából nem is kellett továbbképzésre mennem, csak időre volt szükségem, hogy mindent gondosan megszervezzek. Ralph pedig ezt jól tudta, ő segített! És tudod, miben?!

Aaron: Öreg…

John (dühösen előkapja a gyűrű dobozát, megmutatja, majd az ajtóhoz vágja): Lánykéréshez! Hogy megkérjem Clara kezét! Erre most meg az a kérdés, ki az apa!

Clara: John, én nem…

John: Mégis mióta?!

Aaron: Figyelj, én tényleg nem..

Clara (sírós hangon): Két hónapja, de én tényleg nem… Hallgass meg!

(John az ajtóhoz siet, felrántja, Clara könyörögve követi. John hirtelen visszafordul, vet egy dühös pillantást a nőre, aki erre elhallgat, majd neki Aaronnek, és behúz neki egyet. Aaron elterül a földön, Clara sikít.)

John: Nehogy megint látnom kelljen téged! Clara, engedj el, és ne merj követni!

Clara: John, ne, kérlek!

(John elrohan, Clara követi. Látjuk őket a gangon, majd eltűnnek a színről.)

Aaron (lassan feltápászkodik, megmasszírozza az állát, majd elvigyorodik): Azt mondják, időzíteni tudni kell. És még egész könnyen meg is úsztam.

(Még mindig vigyorogva odasétál az ajtóhoz, felemeli a fekete dobozkát a földről, és kimegy.)

***

Alternatív befejezés Lornak, sok szeretettel.:D

Aaron (lassan feltápászkodik, megmasszírozza az állát, majd elvigyorodik): Azt mondják, időzíteni tudni kell. És még egész könnyen meg is úsztam.

(Még mindig vigyorogva odasétál az ajtóhoz, felemeli a fekete dobozkát a földről, és a szájához emeli.)

Aaron: Enyém lett a drágaszááág, és szoszem engedem eeeel!

Kimaradás

Sajnos, a héten kimarad az aktuális fejezet, magánéleti okok miatt (az agyammal vannak gondok :D), de ez egyben valami jót is jelent. 

Egyrészt, megígérem, hogy a következő fejezetben valami olyan lesz, ami miatt lehet őrült rajongó módjára visítozni vagy fejet fogni, esetleg a kettőt egyszerre. Kinek mi és hogy tetszik.

Másrészt, képmegosztással kárpótollak titeket. Dóri készített még egy fejezetmontázst a másodikhoz, amikor Abbey Rayhez kerül, és elhangoznak azok a bizonyos ijesztő, ám igaz mondatok... Remélem, tetszik nektek, nekem nagyon, egyszerre megnyugtató (az erdő és a ház, nem pedig a kés és a szöveg miatt :D) és igazán fenyegető, ahogy a Gödör.