2013. december 30., hétfő

Mosásra fel!

Az évet egy nagy bejelenteni valóval zárom: befejeztem a Gödörbent! Sokan tudjátok, hogy egy ideje már írom ezt a történetet, néhányan még azt is, hogyan született meg (vicces sztori, egyszer majd leírom). A végénél azonban csak kevesen lehetettek ott.


Ennek elsősorban az az oka, hogy ki szeretném adatni a regényt, az Aranymosást céloztam meg, tehát a végét nem tehettem közzé. Másrészt, ha már ismeritek a befejezést, ki venné meg, amikor kiadják? :P (Már, ha kiadják...) És éppen ezért kellett a fejezetek nagy részét is letörölnöm a blogról: a történet fele már fent volt, most csak az első három fejezetet olvashatjátok. (Amikben Abbey még igencsak nyafka.)

Amúgy a "kicsike", az első gyermekem, mármint, szóval, na, a Gödörben 507 mínusz 3 (az a három oldal a cím és a tartalomjegyzék) A4-es oldal lett, tehát még csak véletlenül sem rövid. Azóta is csak ámulok, hogy hogy tudtam ennyit írni. Meg kitalálni. Meg hogy vajon mindent elvarrtam-e. És vajon nem lett volna ennél jobb megoldás? Logikai hiba, remélem, nem maradt. Jézus, lehet, hogy kiderül, hogy béna író vagyok!!
Na, szóval, ilyenek járnak azóta a fejemben, hogy kitettem a "Vége" feliratot. Bár, bevallom, már jóval hamarabb megjelentek. 

De ezeken a határidő miatt már nem érdemes agyalnom. Holnap éjfélig kell átküldeni a kéziratot, az adatlapot és a szinopszist a "mosásosoknak", akik elolvassák minimum a szinopszist és az első tíz oldalt, ha pedig az megfogta őket, a folytatást is. Imádkozom, hogy megfogja őket, bár a szinopszisomban alig bízok. Rohadt nehéz két oldalban összefoglalni 500 oldalnyi cselekményt, de az emiatt érzett kiakadásomnak majd egy másik bejegyzésemben adok hangot. Ahogy a Mosásról ért benyomásoknak is, remélem, kedvezőek lesznek! Szurkoljatok!

2013. november 7., csütörtök

Döglött polip

Hosszú ideig meredtem a fehér lapra.

Olyan volt, mint egy partra vetett döglött polip: visszataszító, értelmetlen, nyomasztó – egy bottal sem érnél hozzá. Minden tekintetben olyan érzelem, amelyről már nem érdemes írni.

Kettőt kérek a legerősebből.

Egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy hozzáférkőzzek. Éreztem, hogy kéne, tudtam is bőven, az egyre gyűlő számlák biztosítottak róla. A maga közegében hatalmas sztori lett volna, hiszen mindenki volt már hasonló helyzetben. Átérezhető, megközelíthető, azonosulható. Tökéletes olvasnivaló.

Döglött polip.

Mindenki élt már át effélét. Talán éppen ezért nem is érdemes beszélni róla. Talán éppen ezért érdemes beszélni róla. Csalódás, fájdalom, keserűség, szorongató álmok, még fojtogatóbb ébredések, ölelem a takaróm, döglött polip. Elévültnek hitt, mélybe merülő, mindenhová beszivárgó dolgok. Egyesek már a tudatalattit emlegetnék.

Valami, amiről nem tudod eldönteni, hogy azért nem megy, mert már vége, vagy azért, mert elérhetetlenül elnyomtad. A reggeli másodpercek az utóbbira szavaznak. Azok a pillanatok, amikor önmagad keresed, de csak azt a tompa, gyilkos fájdalmat találod a helyén. A többi részed éjjel elpárolgott, pedig már arra sem emlékszel, mitől. Homályos képek, torz alakok, kísértő, elfelejthetetlen személyek.

Még kettőt, kérem.

A hétköznapok. Mintha immunissá tennének, elfejtetik veled a lényed. Azt, aki voltál, amikor a tompa-gyilkos még éles volt, és mindenre kiterjedt. Pörögsz és nevetsz, úgy, mint régen. Mikor még azt remélted, amit mégsem érhettél el.

Tudod, legalább részben. Nappal.

Döglött polip…?

2013. június 29., szombat

Egy kis közérdekű

A (könyves) blogok között futótűzként terjedt el, hogy a Blogger reader szolgáltatása megszűnik július 1-én, így a kedves felhasználók elbúcsúzhatnak a blogok követésétől. Szerencsére azonban van másik opció is, a Bloglovin', ahová, hogyha beregisztrál az ember lánya, ugyanúgy összegyűjtheti a kedvenc blogjait, mint a Bloggernél. Ide az aGnesNovelt is felvehetitek, ha megnyomjátok oldalt az a csini "Follow this blog with bloglovin'" feliratú gombot. Remélem, minél többen így tesztek majd! :)

2013. március 11., hétfő

Emlékezz rám, írófiú!

A Merengő Fanfiction és Spirit Bliss magyar írónő még télen összefogott, és meghirdetett egy novellapályázatot, melynek az volt a lényege, hogy Spirit honlapjának fejlécéhez körítsünk egy történetet. A pályázatot már az elején kinéztem, hála az egyik ismerősömnek, aki felhívta rá a figyelmem, azonban csak az utolsó előtti nap jutott eszembe, hogy írni sem ártana rá. A „nyomás alatt termékeny az író” elvnek adózva képernyőre vetettem azt a novellát, amibe (sok) mindent belesűrítettem, ami mostanában érdekel: időt, írást, emlékezetet egyaránt. Elküldtem a novellát, majd vártam és vártam, utána megtudtam, hogy bekerültem a négyfős zsűri által kiválasztott legjobb tízbe (ekkor még nem fedhettem fel, hogy a novella az enyém), majdan a legjobb tízből a közönség megszavazta nekem aaaaa *dobpergés* első helyezettet


Már december óta várom, hogy felpakolhassam az aGnesNovelre az irományomat, remélem, élvezni fogjátok, és elgondolkoztat titeket az apró részletekből összeálló sztori. (Ne ijesszen el a darabos-darabolt szerkezet!) Jó szórakozást hozzá!



Emlékezz rám, írófiú!


– Mit keresel itt?
– Mit keresel itt? – teszi fel a kérdést velem egy időben, majd megforgatja a szemeit.

*

Megpróbálom lelökni a sziklámról (oké, hogy lány, de mégiscsak az enyém!), azonban stabilan ül. Méltatlankodó kiáltásával mit sem törődve még egyszer próbálkozom, hangos reccsenést hallok, majd éles fájdalom hasít a jobb kezembe. Azt hiszem, eltört.
– Na, így már tuti emlékezni fogsz rám. Jó ideig – mondja gúnyosan.

*

– Mit keresel itt?
– Ó, válts már szalagot!

*

– Nem is tudom, mi a rosszabb, ha nem sokkal egy után érkezel, vagy ha sokat késel. Azt hiszem, az, amikor egyáltalán nem is jössz.

*

– Azt mondta, csak elfecsérelem az életem. Kivágta a hisztit az eltékozolt jövőm miatt.
– Azt gondolja, béna vagy?
Nem válaszolok.
– Mindig ilyen a spiné?
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy csak menstruál. De nem, a hónap bármely napjában képes ilyesmire.
– Lehet, igaza van, lehet, hogy nem. Még nem olvastam tőled semmit.
– Tudsz olvasni? – húzom az agyát.
– Csak minőségi cuccot – vág vissza. – Holnap jössz hamarabb?
– Holnap? – vonom fel a szemöldököm csúfondárosan.
– Jaj, ne nézz már így rám! Ez az egész baromira zavaros! – ráncolja össze az orrát.
Elvigyorodom. Igazán aranyos így.

*

Lerángatom magamról a pólóm, a nadrágom és a cipőm, majd belegázolok a tengerbe. Kell néhány perc, amíg a bőröm teljesen hozzászokik a hideg vízhez, de megéri. Ahogy megéri átverekedni magam a nem éppen kicsi hullámokon is, a sziklafal mögött végre nyugtom lesz. Erőteljes karcsapásokkal kiúszom az öbölből, a víz hirtelen mélyül, már nem is látom az alját. A magányos sziklám felé veszem az irányt. Egy másodpercre leállok, hogy gyönyörködjek a törzshelyemben, ez is a rituálém része, azonban a rutint most valami megakasztja. Nem a szokásos elégedettség önt el, ahogy odapillantok, hanem valami rémülettel vegyes döbbenet.
A sziklámon egy lány ül. Vörös hajába bele-belekap a szél, lábát átkarolva a tenger egyik pontja felé fordul. Mi a fenét keres az én helyemen?! Dühödten folytatom az úszást, a lány egészen addig nem vesz rólam tudomást, míg a szikla mellé érek. Ekkor rám néz, megdöbbent a szeméből sütő szemrehányás.
– Mit keresel itt? – kérdezem reflexből.
– Mit keresel itt? – teszi fel velem egy időben, majd megforgatja a szemét. Éppen megkeresném a kellőképpen érzékletes szavakat, amelyek talán meg tudják ragadni szemének sárgás színét, azonban a következő mondata mindent kiver a fejemből. – Már unalmas a szöveged.
Nekem még sosem mondták ezt! Dühösen végigmérem a lányt, valahogy a kamaszkor végén járhat, akárcsak én. Vöröses haja repdes a szélben, pólója és nadrágja csontszáraz. Vajon mennyi ideje bitorolhatja a sziklámat?
– Ki vagy te?
– Ki vagy te?
Annak ellenére, hogy a kérdés egyszerre szegezzük a másiknak, tisztán hallom a gúnyt a hangjában, ahogy ő is az ellenszenvet az enyémben. Elvesztem a türelmem, nagyot legyintek a kezemmel nem elhanyagolható mennyiségű vizet csapva az arcomba, megpróbálok nem megfulladni, majd mikor ez sikerül, dühösen megszólalok.
– Jack vagyok, és a sziklámon ülsz. Szállj le!
– Jack vagyok, és a sziklámon ülsz. Szállj le! – mondja velem szinkronban a lány.
Annyira sokkol a dolog, hogy ellököm magam a sziklától. A lány szeme elkerekedik, valami megvillan benne, és a kezem után kap.
– Sajnálom! – kiált fel. – Nem akartalak megrémiszteni, de már baromira unom ezt a szöveget! Ne aggódj, a későbbi mondataid már változatosabbak!
– Ki a fene vagy te, és honnan tudod a nevem? – kérdezem hitetlenkedve. – Honnan tudod, hogy mit fogok mondani?
A lány felsóhajt. Mintha már unná a szövegem, hát persze.
–Ó, ezt még sokáig nem fogod elhinni. Nem ugorhatnánk át kivételesen ezt a jelenetet? – kérdezi inkább csakúgy a nagyvilágtól, mint tőlem. – Csak egy órám van összesen, és már így is marha sokat késtél. Több mint negyven percet!
– Miről beszélsz? – Már kezdek elfáradni, de valahogy semmi kedvem belekapaszkodni abba a sziklába, amin a lány ül. Az én sziklámba.
A lány megint felsóhajt, előrehajtja a fejét. A haja az arcába hullik, hogy még csak véletlenül se tudjam kivenni, milyen az arckifejezése.
– Már megint begazolsz tőlem. Vagy legalábbis hibbantnak tartasz.
– Ha leszállnál a sziklámról, és itt hagynál, hidd el, nem bajlódnék azzal, hogy törődjek veled.
A lány felkapja a fejét.
– Most éppen miért is játszanád a magányost? Megint összekaptál az anyáddal?
– Megint? – kérdezek vissza, elevenemre tapintott. Heti rendszerességgel vitázok a világra hozómmal, igencsak változatos témákban. Végül persze mindegyik ugyanoda fut ki. Honnan tud erről a lány, akinek még a nevét sem ismerem?
– Igen. A spiné tegnap „az eltékozolt jövőd miatt vágta ki a hisztit”, ahogyan fogalmaztál, írófiú – rajzol idézőjeleket a levegőbe. – Morcos is voltam miatta. Ha rögtön úszni indultál volna, ahelyett, hogy a saját meg nem értettséged miatt nyöszörögsz anyádnak, még lazán elkaptad volna a láncot. Az egész csak perceken múlt!
– Mi a fenéről beszélsz?! – csattanok fel. – Nem is láttam tegnap az anyám!
– Ó, igaz. Az csak ma volt. Illetve, lett volna, ha nem döntesz valamiben másképp, és borul fel az egész napod. Vagy dumáltatok? Nem úgy nézel rám, mintha… Még mindig furcsa nekem ez az idő-dolog, te meg tuti előnnyel indulsz, hiszen családi örökség – csapong jobbra-balra.
– Ki a fene vagy te?! Miért nem tudsz logikus rendben beszélni?
– …rendben beszélni – mondja velem együtt, és megint a szemét forgatja. – Ezt mindig a fejemhez vágod. Egyszerűen ilyen vagyok, oké?
Nem válaszolok, csak bámulok rá. Nem tudom, lesz-e erőm visszaúszni, ha most nem pihenek egyet a sziklámon.
– Bocs, haver, már megint a frászt hozom rád. Csak egy gyenge lány vagyok, nyugi, nem tudnálak bántani.
– Nem félek tőled – húzom fel az orrom.
Keserűen elmosolyodik.
– Pedig akkor talán megjegyeznél végre valahogyan. És. Nem. Késnél. El! – bök felém minden egyes szónál. A szemei szikrát szórnak, a haja akár a szénakazal, az arca egyre jobban kivörösödik. Ez annyira komikusan hat, hogy megkockáztatok egy pihenőt, és megkapaszkodom a sziklámban.
– Nem késtem el. Azt sem tudtam, hogy itt kell lennem.
– Éppen ez a baj. Na jó, megpróbálom összefüggően elmagyarázni. Már csak olyan tíz percem lehet. Vagy öt. Esetleg negyed órám. Utána megkapod a francos sziklád.
– Üdvözítő gondolat. Bár már azzal is kibékülnék, ha te lennél a vízben, amíg beszélsz!
– Meg ne próbálj belökni, idióta! – kiált fel, mintha hirtelen mozdulatot tennék. – Az már a múltkor sem sült el jól.
– A múltkor.
– Vagy azelőtt előtt. Frász tudja már! – legyint, összeráncolja az orrát, majd hirtelen komolyra vált. – A nevem Cady. Cady Rowling. És az a helyzet, hogy meg kéne mentened.
Ekkor tűnik el.

*

Lerángatom magamról a pólóm, a nadrágom és a cipőm, majd belegázolok a tengerbe. Kell néhány perc, amíg a bőröm teljesen hozzászokik a hideg vízhez, de megéri. Ahogy megéri átverekedni magam a nem éppen kicsi hullámokon is, a sziklafal mögött végre nyugtom lesz. Erőteljes karcsapásokkal kiúszom az öbölből, a víz hirtelen mélyül, már nem is látom az alját. A magányos sziklám felé veszem az irányt. Egy másodpercre leállok, hogy gyönyörködjek a törzshelyemben, ez is a rituálém része, azonban a rutint most valami megakasztja. Nem a szokásos elégedettség önt el, ahogy odapillantok, hanem valami rémülettel vegyes döbbenet.
A sziklámon egy lány ül. Vörös hajába bele-belekap a szél, lábát átkarolva a tenger egyik pontja felé fordul. Mi a fenét keres az én helyemen?! Dühödten folytatom az úszást, a lány egészen addig nem vesz rólam tudomást, míg a szikla mellé érek. Ekkor rám néz, megdöbbent a szeméből sütő szemrehányás.
– Mit keresel itt?
– Megfojtalak, tegnap annyit késtél! Időm sem volt elmondani neked a dolgot!
– Tegnap? Szerintem te keversz valakivel.
– Jack Savier, James Savier unokája, egy folyamatosan menstruáló vén spiné fia. A jó öreg James időkutató volt, de pár éve meghalt. Téged nem érdekel a munkássága, írófiú, saját, elvont, fantasztikus világokat akarsz teremteni.
Döbbenten elhőkölök a sziklától. A lány megmasszírozza a halántékát.
– Már megint rosszul kezdtem. És ma is késtél. Csak egyszer jönnél egykor! Vagy egy kicsivel előtte!
– Egykor…
– … még emésztesz, tudom!
– Ki a fene vagy te?
– Momentán türelmetlen. Amúgy Ca…
Hirtelen eltűnik. Néhány másodpercig döbbenten meredek a sziklámra, majd megrázom a fejem. Ekkor tűnik fel, hogy a kő csontszáraz. Vajon mennyi ideje ült már ott? Vajon tényleg ott ült?
Hallucináltam egy vörös lányt?

*

– Tulajdonképpen, már egészen kezdelek megkedvelni – jegyzi meg. – Csak az a zavaró, hogy te mindig elfelejtesz, így kezdhetem előröl azt a sok dumát. „Mit keresel itt?”
Megforgatja a szemét, engem persze elönt a méreg. Elég csinos a csaj, de ez a szemforgatás nem áll jól neki. Pláne, ha engem jellemez vele.
– Hát, kellett neked keresztbe tenni egy Felügyelőnek!
– Igaz, én voltam a hülye – hagyja rám nagylelkűen. – Fene sem gondolta volna, hogy ennyire felmegy az agyvize, ha ellopom a medálját.
– Nem értem, miért kell lopnod.
– Mert még az unokáid is vígan megélnek majd a jó öreg James Savier örökségéből.
– Jó, de pont egy Felügyelőt?
– Mondtam már, hogy nem gondoltam, hogy ennyire szadista!
– Csak meg akart büntetni.
– Nehogy azt mondd, hogy igaza volt!
– Hát, részben…
– Jó, akkor mószerolt volna be a zsernyákoknál, dehogy megbűvölni a medált, és egy idő…
Ekkor tűnik el.

*

– Mit tudsz az idő természetéről?
– Utálom, amikor a nagyapámhoz hasonlítgatnak.
– Szóval, semmit.
– Vagy mindent – morgom. – Van néhány ezer feljegyzés a házban, amin még nem rágtam át magam.

*

– Azt próbálod elmagyarázni, hogy a te időd állandó, míg az enyém változó?
– Ja, a tied változik, de én mindig itt kötök ki, és már csak azt hallom, hogy csobban a francos medál.
– De ha az enyém változik, a tiéd is – gondolkozom el.
– A lényeg nem. Ahhoz a te segítséged kéne. Csak te tudsz megmenteni.
– Szívás.
– Csak egyszer kéne egy előtt ideérned ahhoz, hogy elkapd, mielőtt a vízbe csapódik.
– Tudom, de akkor még…
– … Emésztesz. Tudom.
– Ne nézz rám ilyen szemrehányóan. Azt várod el tőlem, hogy olyan dologra emlékezzek, amire nem…
Ekkor tűnik el.
– Megpróbálom – suttogom. Valamiért szomorú vagyok.

*

– Rossz érzés, hogy te sosem emlékszel rám.
Szomorúan lehajtja a fejét, megrogynak a vállai.
– Miért?
Hirtelen felpillant rám, macskaszemeiben könny csillog.
– Azt hiszem, kezdek beléd szeretni.
– Tényleg? – döbbenek le. Nekem ott van Clara.
– Nem, csak szeretném, ha végre emlékeznél rám, te fafejű, és arra gondoltam, hogy így talán! – mondja keserűen. – Elfelejtettem, hogy neked persze ott van Clara.
– Nem is meséltem még neked Claráról!

*

– Szóval, időhurok.
– Nem is tudom, mi a rosszabb, amikor nem sokkal egy után érkezel, vagy amikor sokat késel.
– Nem hiszem el, hogy még léteznek időhurkok. És térhurkok! Illegálisak, és a nagyapám mindet kiirtotta.
– A múltkor még az Időfelügyelőnek adtál igazat. Loptam, tehát bűnhődnöm kell.
– De nem így! És nem tudom, mit tegyek érted! – tehetetlenül beletépek a hajamba. – Holnap már ismerni foglak, de csak ma jelensz meg! Holnap már egy előtt idejönnék, és megakadályoznám, hogy a vízbe hajítsd azt az elátkozott vackot! Meg tudnálak menteni!
Hirtelen lebukok a víz alá, még éppen érzékelem, hogy Cady, amennyire a térhurok engedi, visítva felpattan.
A sziklába kapaszkodva egyre lejjebb és lejjebb ereszkedem, de nem látok fényes csillogást vagy medálformát. Éles fájdalom hasít az ujjamba, reflexből felüvöltök, és kiengedem a levegőm egy részét. Elkezdem a felszín felé lökdösni magam, sötét foltok ugrálnak a szemem előtt jelezvén az oxigénhiányt. Újabb élmény, amit felhasználhatok íráskor. A fiú, aki fuldoklott. Az utolsó pillanatban a felszínre lököm magam, még éppen azelőtt, hogy elájulnék.
Két kar kap utánam, és megtart, hogy a fejem kilóghasson a vízből.
– Ilyet soha ne csinálj! Baromi mély a víz!
– Azt hiszem… belenyúltam egy tengeri sünbe – nyögöm ki, miután kellőképpen kilélegzem magam.
– Miután bedobom a vízbe, már nem tudsz segíteni – mondja lemondóan.
Dühödten ránézek. Valamiért zavar, hogy ez az ismeretlen lány ilyen könnyen feladja.
– Akkor mégis mit csináljak? Benne vagy az időhurok gócpontjában, nem emlékezhetek rád!
– Tudom.
– Csak te emlékszel rám! – kiáltok fel dühösen.
– Tudom.
– Akkor mit vársz tőlem?!
– Érj ide időben.
– Mégis hogyan?
A szokásos logikai bukfencéről tesz tanúbizonyságot, amikor halkan megszólal.
– Emlékezz rám. Emlékezz rám, írófiú, már azelőtt, hogy találkoznánk.

*** 

(A novellát az ezer éves merengős felhasználónevem alatt is elolvashatjátok, nem egy olyan ifjonti művemmel, amit így huszonegy éves fejjel talán már nem vállalnék fel…)


2013. január 15., kedd

Árnyak

Az árnyak egyszer csak elkezdtek követni. Azóta sem tudom, mi miatt és pontosan mikor – csak azon kaptam magam, hogy ott vannak a nyomomban, mindig. Nyári napsütésben, éjjeli félhomályban, teljes sötétségben. Kavarogtak a bokámnál, néha átölelték a csuklómat. Próbáltam rájönni, rendszert találni, vagy legalább minimális logikát a viselkedésükben. Sosem sikerült.
Megmutattam a legjobb barátomnak. Zseblámpával, szobában, szabad ég alatt. Végül hülyének nevezett. És még másnak is. Egy ideje nem beszélek vele.
Másokkal sem igazán. A családomnak nem mondhattam el, ezt az első alkalommal tudtam. Fiatalok ösztönös, bizalmatlan megérzése volt. Addigra már régen beléptem abba a korba, mikor csak a haverjaidban bízol meg.
Feleslegesen.
Az árnyak továbbra is tekeregtek. Sosem bántottak. Kezdetben azt hittem, terveznek valamit. Ébren, zseblámpával figyeltem őket. Vártam, mikor csapnak le rám. Rágják le a húst a csontjaimról, vagy tesznek egyenlővé a sötétséggel. Fednek be, tűntetnek el, nyomnak egyszer csak össze.
Nem tették. Kétségbeestem: azt hittem, játszanak velem. Prédával a halál előtt. Ahogy tekeregtek, füstösen, határozottan, félve, félszegen, mosolyogva. Ezt persze nem azonnal ismertem fel, kezdetben minden arcuk ugyanolyan volt. Kellett egy kis idő, akár csak az embereknél. Jó pár együtt töltött éjszaka.
Ezt később felváltották a nappalok. Figyeltem őket órára menet, az iskolapadban, az orvosi rendelőben. Másokat nem követtek, ráébredtem, hogy mennyire egyedivé is tesznek. Meg akartam érteni őket. Beszélni hozzájuk, meghallgatni a válaszukat. Szorosabb kapcsolatot kialakítani. Új szintre emelni a viszonyunkat.
Egyetemre csak ők maradtak, mindenki mással szakítottam. Én akartam így, nem ők idegenkedtek tőlem. Miért tették volna? Különleges voltam, társaim tökéletessé tettek. Ők meg féltékenyek lettek. Féltékenyek rám és az Árnyakra. A füstös feketeségre, amit a szemeimnek kölcsönöztek. A kapcsolatunkra.
Most csak fekszem, és nézem őket. Tekeregnek az ujjaim, a karjaim körül. Simogató-bizsergető, mintha hozzám érnének. Átkarolják a derekamat. Befedik a combjaimat, lábfejem fehér bőre eltűnik a feketeségben. Aztán teljesen átölelik a testem.
Mélyebb sötétség ereszkedik rám, ahogy bekúsznak a szemem elé, eltüntetve a világot.

(Az egyik bírátomnak mindig ez a szám jut erről a novelláról eszébe. Illetve, fordítva.)


2013. január 3., csütörtök

Kép a lányról, aki haza akar menni

Dóritól kaptam még egy fantasztikus képet a Gödörben című történetről, amely Abbey két világát mutatja be. Szerintem nagyon hatásos és kifejező, érzem az elveszettséget. A betűtípust meg imádom! Remélem, nektek is tetszik!


Amúgy nem hagytam ám abba az írást sem, sőt, hosszas halogatás után stílusosan az utolsó napon jelentkeztem egy honlapon, a Merengőn meghirdetett versenyre is. Nem mondom, hogy életem fő műve lett a végeredmény, de remélem, elnyeri majd az olvasók tetszését. Sajnos, a szabályoknak megfelelően egyelőre nem pakolhatom fel a novellát a blogra. De majd ha vége a versenynek! (Ami nem tudom, mikor lesz...)