2013. március 11., hétfő

Emlékezz rám, írófiú!

A Merengő Fanfiction és Spirit Bliss magyar írónő még télen összefogott, és meghirdetett egy novellapályázatot, melynek az volt a lényege, hogy Spirit honlapjának fejlécéhez körítsünk egy történetet. A pályázatot már az elején kinéztem, hála az egyik ismerősömnek, aki felhívta rá a figyelmem, azonban csak az utolsó előtti nap jutott eszembe, hogy írni sem ártana rá. A „nyomás alatt termékeny az író” elvnek adózva képernyőre vetettem azt a novellát, amibe (sok) mindent belesűrítettem, ami mostanában érdekel: időt, írást, emlékezetet egyaránt. Elküldtem a novellát, majd vártam és vártam, utána megtudtam, hogy bekerültem a négyfős zsűri által kiválasztott legjobb tízbe (ekkor még nem fedhettem fel, hogy a novella az enyém), majdan a legjobb tízből a közönség megszavazta nekem aaaaa *dobpergés* első helyezettet


Már december óta várom, hogy felpakolhassam az aGnesNovelre az irományomat, remélem, élvezni fogjátok, és elgondolkoztat titeket az apró részletekből összeálló sztori. (Ne ijesszen el a darabos-darabolt szerkezet!) Jó szórakozást hozzá!



Emlékezz rám, írófiú!


– Mit keresel itt?
– Mit keresel itt? – teszi fel a kérdést velem egy időben, majd megforgatja a szemeit.

*

Megpróbálom lelökni a sziklámról (oké, hogy lány, de mégiscsak az enyém!), azonban stabilan ül. Méltatlankodó kiáltásával mit sem törődve még egyszer próbálkozom, hangos reccsenést hallok, majd éles fájdalom hasít a jobb kezembe. Azt hiszem, eltört.
– Na, így már tuti emlékezni fogsz rám. Jó ideig – mondja gúnyosan.

*

– Mit keresel itt?
– Ó, válts már szalagot!

*

– Nem is tudom, mi a rosszabb, ha nem sokkal egy után érkezel, vagy ha sokat késel. Azt hiszem, az, amikor egyáltalán nem is jössz.

*

– Azt mondta, csak elfecsérelem az életem. Kivágta a hisztit az eltékozolt jövőm miatt.
– Azt gondolja, béna vagy?
Nem válaszolok.
– Mindig ilyen a spiné?
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy csak menstruál. De nem, a hónap bármely napjában képes ilyesmire.
– Lehet, igaza van, lehet, hogy nem. Még nem olvastam tőled semmit.
– Tudsz olvasni? – húzom az agyát.
– Csak minőségi cuccot – vág vissza. – Holnap jössz hamarabb?
– Holnap? – vonom fel a szemöldököm csúfondárosan.
– Jaj, ne nézz már így rám! Ez az egész baromira zavaros! – ráncolja össze az orrát.
Elvigyorodom. Igazán aranyos így.

*

Lerángatom magamról a pólóm, a nadrágom és a cipőm, majd belegázolok a tengerbe. Kell néhány perc, amíg a bőröm teljesen hozzászokik a hideg vízhez, de megéri. Ahogy megéri átverekedni magam a nem éppen kicsi hullámokon is, a sziklafal mögött végre nyugtom lesz. Erőteljes karcsapásokkal kiúszom az öbölből, a víz hirtelen mélyül, már nem is látom az alját. A magányos sziklám felé veszem az irányt. Egy másodpercre leállok, hogy gyönyörködjek a törzshelyemben, ez is a rituálém része, azonban a rutint most valami megakasztja. Nem a szokásos elégedettség önt el, ahogy odapillantok, hanem valami rémülettel vegyes döbbenet.
A sziklámon egy lány ül. Vörös hajába bele-belekap a szél, lábát átkarolva a tenger egyik pontja felé fordul. Mi a fenét keres az én helyemen?! Dühödten folytatom az úszást, a lány egészen addig nem vesz rólam tudomást, míg a szikla mellé érek. Ekkor rám néz, megdöbbent a szeméből sütő szemrehányás.
– Mit keresel itt? – kérdezem reflexből.
– Mit keresel itt? – teszi fel velem egy időben, majd megforgatja a szemét. Éppen megkeresném a kellőképpen érzékletes szavakat, amelyek talán meg tudják ragadni szemének sárgás színét, azonban a következő mondata mindent kiver a fejemből. – Már unalmas a szöveged.
Nekem még sosem mondták ezt! Dühösen végigmérem a lányt, valahogy a kamaszkor végén járhat, akárcsak én. Vöröses haja repdes a szélben, pólója és nadrágja csontszáraz. Vajon mennyi ideje bitorolhatja a sziklámat?
– Ki vagy te?
– Ki vagy te?
Annak ellenére, hogy a kérdés egyszerre szegezzük a másiknak, tisztán hallom a gúnyt a hangjában, ahogy ő is az ellenszenvet az enyémben. Elvesztem a türelmem, nagyot legyintek a kezemmel nem elhanyagolható mennyiségű vizet csapva az arcomba, megpróbálok nem megfulladni, majd mikor ez sikerül, dühösen megszólalok.
– Jack vagyok, és a sziklámon ülsz. Szállj le!
– Jack vagyok, és a sziklámon ülsz. Szállj le! – mondja velem szinkronban a lány.
Annyira sokkol a dolog, hogy ellököm magam a sziklától. A lány szeme elkerekedik, valami megvillan benne, és a kezem után kap.
– Sajnálom! – kiált fel. – Nem akartalak megrémiszteni, de már baromira unom ezt a szöveget! Ne aggódj, a későbbi mondataid már változatosabbak!
– Ki a fene vagy te, és honnan tudod a nevem? – kérdezem hitetlenkedve. – Honnan tudod, hogy mit fogok mondani?
A lány felsóhajt. Mintha már unná a szövegem, hát persze.
–Ó, ezt még sokáig nem fogod elhinni. Nem ugorhatnánk át kivételesen ezt a jelenetet? – kérdezi inkább csakúgy a nagyvilágtól, mint tőlem. – Csak egy órám van összesen, és már így is marha sokat késtél. Több mint negyven percet!
– Miről beszélsz? – Már kezdek elfáradni, de valahogy semmi kedvem belekapaszkodni abba a sziklába, amin a lány ül. Az én sziklámba.
A lány megint felsóhajt, előrehajtja a fejét. A haja az arcába hullik, hogy még csak véletlenül se tudjam kivenni, milyen az arckifejezése.
– Már megint begazolsz tőlem. Vagy legalábbis hibbantnak tartasz.
– Ha leszállnál a sziklámról, és itt hagynál, hidd el, nem bajlódnék azzal, hogy törődjek veled.
A lány felkapja a fejét.
– Most éppen miért is játszanád a magányost? Megint összekaptál az anyáddal?
– Megint? – kérdezek vissza, elevenemre tapintott. Heti rendszerességgel vitázok a világra hozómmal, igencsak változatos témákban. Végül persze mindegyik ugyanoda fut ki. Honnan tud erről a lány, akinek még a nevét sem ismerem?
– Igen. A spiné tegnap „az eltékozolt jövőd miatt vágta ki a hisztit”, ahogyan fogalmaztál, írófiú – rajzol idézőjeleket a levegőbe. – Morcos is voltam miatta. Ha rögtön úszni indultál volna, ahelyett, hogy a saját meg nem értettséged miatt nyöszörögsz anyádnak, még lazán elkaptad volna a láncot. Az egész csak perceken múlt!
– Mi a fenéről beszélsz?! – csattanok fel. – Nem is láttam tegnap az anyám!
– Ó, igaz. Az csak ma volt. Illetve, lett volna, ha nem döntesz valamiben másképp, és borul fel az egész napod. Vagy dumáltatok? Nem úgy nézel rám, mintha… Még mindig furcsa nekem ez az idő-dolog, te meg tuti előnnyel indulsz, hiszen családi örökség – csapong jobbra-balra.
– Ki a fene vagy te?! Miért nem tudsz logikus rendben beszélni?
– …rendben beszélni – mondja velem együtt, és megint a szemét forgatja. – Ezt mindig a fejemhez vágod. Egyszerűen ilyen vagyok, oké?
Nem válaszolok, csak bámulok rá. Nem tudom, lesz-e erőm visszaúszni, ha most nem pihenek egyet a sziklámon.
– Bocs, haver, már megint a frászt hozom rád. Csak egy gyenge lány vagyok, nyugi, nem tudnálak bántani.
– Nem félek tőled – húzom fel az orrom.
Keserűen elmosolyodik.
– Pedig akkor talán megjegyeznél végre valahogyan. És. Nem. Késnél. El! – bök felém minden egyes szónál. A szemei szikrát szórnak, a haja akár a szénakazal, az arca egyre jobban kivörösödik. Ez annyira komikusan hat, hogy megkockáztatok egy pihenőt, és megkapaszkodom a sziklámban.
– Nem késtem el. Azt sem tudtam, hogy itt kell lennem.
– Éppen ez a baj. Na jó, megpróbálom összefüggően elmagyarázni. Már csak olyan tíz percem lehet. Vagy öt. Esetleg negyed órám. Utána megkapod a francos sziklád.
– Üdvözítő gondolat. Bár már azzal is kibékülnék, ha te lennél a vízben, amíg beszélsz!
– Meg ne próbálj belökni, idióta! – kiált fel, mintha hirtelen mozdulatot tennék. – Az már a múltkor sem sült el jól.
– A múltkor.
– Vagy azelőtt előtt. Frász tudja már! – legyint, összeráncolja az orrát, majd hirtelen komolyra vált. – A nevem Cady. Cady Rowling. És az a helyzet, hogy meg kéne mentened.
Ekkor tűnik el.

*

Lerángatom magamról a pólóm, a nadrágom és a cipőm, majd belegázolok a tengerbe. Kell néhány perc, amíg a bőröm teljesen hozzászokik a hideg vízhez, de megéri. Ahogy megéri átverekedni magam a nem éppen kicsi hullámokon is, a sziklafal mögött végre nyugtom lesz. Erőteljes karcsapásokkal kiúszom az öbölből, a víz hirtelen mélyül, már nem is látom az alját. A magányos sziklám felé veszem az irányt. Egy másodpercre leállok, hogy gyönyörködjek a törzshelyemben, ez is a rituálém része, azonban a rutint most valami megakasztja. Nem a szokásos elégedettség önt el, ahogy odapillantok, hanem valami rémülettel vegyes döbbenet.
A sziklámon egy lány ül. Vörös hajába bele-belekap a szél, lábát átkarolva a tenger egyik pontja felé fordul. Mi a fenét keres az én helyemen?! Dühödten folytatom az úszást, a lány egészen addig nem vesz rólam tudomást, míg a szikla mellé érek. Ekkor rám néz, megdöbbent a szeméből sütő szemrehányás.
– Mit keresel itt?
– Megfojtalak, tegnap annyit késtél! Időm sem volt elmondani neked a dolgot!
– Tegnap? Szerintem te keversz valakivel.
– Jack Savier, James Savier unokája, egy folyamatosan menstruáló vén spiné fia. A jó öreg James időkutató volt, de pár éve meghalt. Téged nem érdekel a munkássága, írófiú, saját, elvont, fantasztikus világokat akarsz teremteni.
Döbbenten elhőkölök a sziklától. A lány megmasszírozza a halántékát.
– Már megint rosszul kezdtem. És ma is késtél. Csak egyszer jönnél egykor! Vagy egy kicsivel előtte!
– Egykor…
– … még emésztesz, tudom!
– Ki a fene vagy te?
– Momentán türelmetlen. Amúgy Ca…
Hirtelen eltűnik. Néhány másodpercig döbbenten meredek a sziklámra, majd megrázom a fejem. Ekkor tűnik fel, hogy a kő csontszáraz. Vajon mennyi ideje ült már ott? Vajon tényleg ott ült?
Hallucináltam egy vörös lányt?

*

– Tulajdonképpen, már egészen kezdelek megkedvelni – jegyzi meg. – Csak az a zavaró, hogy te mindig elfelejtesz, így kezdhetem előröl azt a sok dumát. „Mit keresel itt?”
Megforgatja a szemét, engem persze elönt a méreg. Elég csinos a csaj, de ez a szemforgatás nem áll jól neki. Pláne, ha engem jellemez vele.
– Hát, kellett neked keresztbe tenni egy Felügyelőnek!
– Igaz, én voltam a hülye – hagyja rám nagylelkűen. – Fene sem gondolta volna, hogy ennyire felmegy az agyvize, ha ellopom a medálját.
– Nem értem, miért kell lopnod.
– Mert még az unokáid is vígan megélnek majd a jó öreg James Savier örökségéből.
– Jó, de pont egy Felügyelőt?
– Mondtam már, hogy nem gondoltam, hogy ennyire szadista!
– Csak meg akart büntetni.
– Nehogy azt mondd, hogy igaza volt!
– Hát, részben…
– Jó, akkor mószerolt volna be a zsernyákoknál, dehogy megbűvölni a medált, és egy idő…
Ekkor tűnik el.

*

– Mit tudsz az idő természetéről?
– Utálom, amikor a nagyapámhoz hasonlítgatnak.
– Szóval, semmit.
– Vagy mindent – morgom. – Van néhány ezer feljegyzés a házban, amin még nem rágtam át magam.

*

– Azt próbálod elmagyarázni, hogy a te időd állandó, míg az enyém változó?
– Ja, a tied változik, de én mindig itt kötök ki, és már csak azt hallom, hogy csobban a francos medál.
– De ha az enyém változik, a tiéd is – gondolkozom el.
– A lényeg nem. Ahhoz a te segítséged kéne. Csak te tudsz megmenteni.
– Szívás.
– Csak egyszer kéne egy előtt ideérned ahhoz, hogy elkapd, mielőtt a vízbe csapódik.
– Tudom, de akkor még…
– … Emésztesz. Tudom.
– Ne nézz rám ilyen szemrehányóan. Azt várod el tőlem, hogy olyan dologra emlékezzek, amire nem…
Ekkor tűnik el.
– Megpróbálom – suttogom. Valamiért szomorú vagyok.

*

– Rossz érzés, hogy te sosem emlékszel rám.
Szomorúan lehajtja a fejét, megrogynak a vállai.
– Miért?
Hirtelen felpillant rám, macskaszemeiben könny csillog.
– Azt hiszem, kezdek beléd szeretni.
– Tényleg? – döbbenek le. Nekem ott van Clara.
– Nem, csak szeretném, ha végre emlékeznél rám, te fafejű, és arra gondoltam, hogy így talán! – mondja keserűen. – Elfelejtettem, hogy neked persze ott van Clara.
– Nem is meséltem még neked Claráról!

*

– Szóval, időhurok.
– Nem is tudom, mi a rosszabb, amikor nem sokkal egy után érkezel, vagy amikor sokat késel.
– Nem hiszem el, hogy még léteznek időhurkok. És térhurkok! Illegálisak, és a nagyapám mindet kiirtotta.
– A múltkor még az Időfelügyelőnek adtál igazat. Loptam, tehát bűnhődnöm kell.
– De nem így! És nem tudom, mit tegyek érted! – tehetetlenül beletépek a hajamba. – Holnap már ismerni foglak, de csak ma jelensz meg! Holnap már egy előtt idejönnék, és megakadályoznám, hogy a vízbe hajítsd azt az elátkozott vackot! Meg tudnálak menteni!
Hirtelen lebukok a víz alá, még éppen érzékelem, hogy Cady, amennyire a térhurok engedi, visítva felpattan.
A sziklába kapaszkodva egyre lejjebb és lejjebb ereszkedem, de nem látok fényes csillogást vagy medálformát. Éles fájdalom hasít az ujjamba, reflexből felüvöltök, és kiengedem a levegőm egy részét. Elkezdem a felszín felé lökdösni magam, sötét foltok ugrálnak a szemem előtt jelezvén az oxigénhiányt. Újabb élmény, amit felhasználhatok íráskor. A fiú, aki fuldoklott. Az utolsó pillanatban a felszínre lököm magam, még éppen azelőtt, hogy elájulnék.
Két kar kap utánam, és megtart, hogy a fejem kilóghasson a vízből.
– Ilyet soha ne csinálj! Baromi mély a víz!
– Azt hiszem… belenyúltam egy tengeri sünbe – nyögöm ki, miután kellőképpen kilélegzem magam.
– Miután bedobom a vízbe, már nem tudsz segíteni – mondja lemondóan.
Dühödten ránézek. Valamiért zavar, hogy ez az ismeretlen lány ilyen könnyen feladja.
– Akkor mégis mit csináljak? Benne vagy az időhurok gócpontjában, nem emlékezhetek rád!
– Tudom.
– Csak te emlékszel rám! – kiáltok fel dühösen.
– Tudom.
– Akkor mit vársz tőlem?!
– Érj ide időben.
– Mégis hogyan?
A szokásos logikai bukfencéről tesz tanúbizonyságot, amikor halkan megszólal.
– Emlékezz rám. Emlékezz rám, írófiú, már azelőtt, hogy találkoznánk.

*** 

(A novellát az ezer éves merengős felhasználónevem alatt is elolvashatjátok, nem egy olyan ifjonti művemmel, amit így huszonegy éves fejjel talán már nem vállalnék fel…)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése