Könyvkiadás, irodalmi valóságshow meg egyéb dolgok

Mivel ígértem, hogy (akár van rá igény, akár nem, bár úgy érzem, csak van, legalább egy minimális szinten) hírt adok a kiadatás folyamatáról és nehézségeiről, ellenállhatatlan stílusomban összefoglalom az eddig történteket (nincs sok).

Írtam néhány kiadónak (azt hiszem, ötnek vagy hatnak, akiknek talán beleillene a Gödörben a profiljukba, és nincs nagy vörös betűkkel feltüntetve a honlapon, hogy „KÉZIRATOKAT NEM FOGADUNK!”), első körben cselesen csak a blogos megjelenés előnyeiről és hátrányairól faggattam őket. Ötven százalékuk válaszolt is, teljesen változatos véleményeket kaptam, egyikük szerint nem érdemes feltölteni, hiszen a szerkesztetlen írás csak elüldözi az embereket, megint más szerint pedig pont, hogy előnyös, hiszen növeli a rajongóim számát… Ezek alapján úgy döntöttem, éppen elég fejezetet osztottam meg a Gödörbenből, jöhet a következő kérdés.

Ekkor már konkrétabban csaptam le az áldozatokra, egyet a háromból sikeresen el is ijesztve (azóta sem válaszolt arra a kérdésre, mennyire fogadnak magyar kéziratokat). A CorLeonis PR-osa nagyon kedves volt, ugyanakkor szomorú hírekkel szolgált: friss kiadóként még jó ideig külföldi regényeket fordítanak le és jelentetnek meg inkább (amit meg is értek, bizonyos szempontból úgy tűnik, kisebb a pofára esés valószínűsége).

A Gödörbent leginkább a Vörös pöttyös könyvként tudnám elképzelni (remélhetőleg végleges formájában már a kifejezetten jól sikerültek sorát fogja erősíteni), lelkesedésemben írtam is a felelős személynek abban reménykedve, hogy az aranymosásos procedúrát ki tudnám valahogyan kerülni. Az Aranymosás leginkább irodalmi valóságshowként jellemezhető: regényeket fogadnak, és „eresztenek össze”, a rosszabbak sorozatosan kiesnek, a jobbakat megszerkesztik, és az első hármat különböző formában és eltérő példányszámban kiadják. Sajnos és várhatóan azt a választ kaptam, hogy két forduló között nem fogadnak kéziratokat, hiszen van elég dolguk a versenyzőkkel.

Ezt meg is értettem, és el is fogadtam, az én egyéni szocproblémám csak az, hogy december vége a leadási határidő, ráadásul nem elég nekik cirka négyszáz oldal (VP-s tördeléssel ennyi, igen!), befejezettnek kell lennie, amitől én még legalább százoldalnyira állok belső megérzés alapján… Szóval, viszlát egy év múlva, a következő versenyen!

Talán nem is baj. Befejezni, sokszor átolvasni, esetleges logikai hibákat kiküszöbölni (bárhogy ügyel az ember, mindig is lesznek), fejezeteket újrastrukturálni, idézeteket keresni… Ehhez kell egy év. 

2012 sikerregénye

Megint belelesett, pedig már számtalanszor kértem, hogy ne tegye.

– Nem, ez így nem jó, már mondtam. Valami ütősebb kell. Valami, amit visznek, mint a cukrot – jegyezte meg, és volt képe fintorogni.

– Legyél csendben, koncentrálok!

Dupla háromszög

Ha nem tetszett egy film vége, mindig visszatekertem arra a pontra, ahol elromlott a történet. Ilyenkor a szereplők, a dupla háromszög által mozgatott bábok, lépésre pontosan ugyanazt az útvonalat járták be, mint azelőtt, csak az esetek nagy részében éppen hátráltak. Én pedig velük együtt gyorsított tempóban és fordított sorrendben átéltem ugyanazokat a szörnyűségeket, hogy aztán nemes egyszerűséggel megfelejtkezzek róluk, és a saját ízlésemnek megfelelően fejezzem be a történetet.

Milyen érdekes – most én is visszatérek valahová, mégsem hátrálok.

Te persze mindig kinevetted ezt a szokásomat, egyszer pont itt, a szürkeköves kerítéseteknél. „Ugye tudod, hogy így nem mented meg Jacket, mindenképpen megfagy a történet végén, ahogy a múltkor Jude Law-t is lelőtték a Hideghegyben?” Én pedig győzködhettelek, hogy de Jack túlélte, és két gyereke lett Rose-tól, Joe és a kis Lily. Jude pedig épségben visszatért Nicole-hoz, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Legalábbis a szerepeik, hiszen a színész sosem egyenlő azzal, akit játszik. Te nevettél, és emlékszem, hogy megcsillant a hajadon a fény, nekem pedig elképesztően giccses gondolataim támadtak, amiket inkább ki sem mondtam. Emlékszem, hogy kiszólt az anyukád, menjünk vissza, bent hagytam a sütit, pedig külön nekem csomagolta.

Most szerencsére nem néz ki senki az ablakon, nem vagyok benne biztos, hogy kibírnám, ha beszélgetnem kellene a szüleiddel. A máskor élettel teli házatok most komoran néz velem farkasszemet, egyedül a szobád ablakán húzták le a rolót, az nem bírta a látványom.

Felsétálok a házatok melletti kis utcában a dobra, ahogy aznap is felsétáltunk, az én ötletem volt, szerettem volna vadvirágot szedni. Ahogy elhaladok a házak mellett, megugat az az őrjöngő pulikutya, egyszer fogadtunk, emlékszel?, mi a neve, Bodri vagy Gyilkos. Kint van a gazdája, vet rám egy bocsánatkérő pillantást, belefelejtkezek az arcába, eddig sosem láttam, pedig többször is megtettük ezt az utat. Talán akkor még nem akarta, hogy elveszítsünk egy jó játékot, egy illúziót, egy fogadási tétet.

– Béla, nyughass! – kiált a kutyára, jelképesen felé is legyint. Egyikünk sem nyert volna.

Besétálok az erdőbe, ott van az a fa, aminek nekidöntve először megcsókoltál, előtte beszélgettünk valamiről, azt hiszem, egyikünk sem tudta, miről. Széles, barna és repedezett, enyhén korhadt, az egyik ága le is tört, hamarosan talán ki is vágják. Odamegyek, megfordulok és nekidőlök, majdnem azt látom, amit akkor láttam és majdnem azt érzem, amit akkor éreztem. Néhány pillanatra behunyom a szemem, mintha csak a TV-t nézném, mikor nincs bekapcsolva, elrejtem magam elől az üres valóságot.

A rétig futva teszem meg az utat. Mi is kergetőztünk, végül, mikor elkaptál, sikerült hátraesnem, és magammal is rántottalak, az első döbbenet után cselesnek neveztél, pedig nem ez volt a tervem. Ezt persze nem mondtam el, minek lőjek le egy poént?, inkább kacagtam, félig műgonoszan, félig játékosan.

Lefekszem a fűbe, és sajnálom, hogy most éppen nem nyílnak ugyanazok a vadvirágok, szerencsére emlékszem az illatukra, visszajátszom a fejemben. Percekig csak nézem, hogy terül el a fejem felett a kék ég, mint egy hatalmas lepedő fehér foltokkal, nincs eleje és nincs vége. Hirtelen nagyon kicsinek érzem magam, mikor veled voltam itt, nem így volt, rímeket rögtönöztél, megnevettettél. „Ej, minő komédia, hogy Ádám vagyok, te meg Éva, holott lehetnénk, Rómeó és Júlia.” Vagy Jack és Rose, vágtam rá. „Hogyne, hogy aztán elsüllyedjen egy hajó!”, vétóztad meg szemforgatva, pedig tudtad jól, hogy visszatekertem.

Feltápászkodok, talán akkor is pont ide, erre a pontra tettem volna le a kezem, ha nem segítesz fel, és elindulok hazafelé. Akkor elkezdett zuhogni az eső (most tiszta az ég), valamiért mégis abban egyeztünk meg, hogy hazakísérsz. Az elején még csak ballagtunk, mintha nem gyűjtene magába több liter vizet a száz százalék pamut, majd pusztán heccből futni kezdtünk. (Akkor is futottunk, amikor először találkoztunk, de az már egy másik útvonal.) Le a Kakas utcán, végig a meredek járdán, előbb csak lendületből, majd tiszta erőből. Természetesen te voltál a gyorsabb, azt hittem, hagysz majd nyerni, de sajnos éppen nem volt kedved.

Hangosan zihálok, ahogy a rekkenő melegben végigrohanok a Kakason, úgy emlékeztem, rövidebb és meredekebb, egy nő kék nyári ruhában csodálkozva bámul. Ahogy meglátom a forgalmas Petőfi utat (most is elszáguld egy autó), lassítani kezdek, akkor is ezt csináltam, te valamiért nem. Hátrafordultál, rám nevettél, talán azért, hogy hergelj, talán, mert élvezted, hogy sprintelhetsz. Ezt már sosem tudhatom meg.

Elérem a Petőfi szélét, látom, ahogy egy piros Suzuki elhajt előttem a forróságtól remegő, tiszta levegőben, hallom, hogy az egyik kertben nyávog egy macska; és látom, ahogy a zuhogó, szinte tömör esőben már nem fékez időben a szürke autó, és hallom a fémes csattanást. A test zuhanását már nem várom meg, becsukom a szemem, teret engedve a sötét képernyőnek.

Ha nem tetszett egy film vége, mindig visszatekertem arra a pontra, ahol elromlott a történet.

Lassan teszek egy lépést hátra…

Kártyák és játszmák

(Gyakorlat az egyik kurzusomra. Az első kettő és az utolsó három mondatot adták meg előre, ezeket kellett "feltölteni". Én vidámra vettem a figurá(ka)t.)

MINA

Egész nap fülledt meleg volt a fodrászüzletben. Délután végre megeredt az eső. Úgy ömlött, mintha sosem akarna elállni. Pont most, gondolta Mina, miközben kibámult az ablakon. Mintha a természet is sejtené, hogy milyen depresszióval és önsajnálattal dúsított beszélgetés vár rám este.

Miután elment utolsó bejelentkezett vendége is, felhívta egyik gyerekkori barátnője, aki annyira sírt, hogy Mina alig értette, mit mond. Arra rájött, hogy vészhelyzet van: Zsóka barátja, akit magában mindig is csak „a Patkánynak” becézett, elhagyta a nőt. Körülbelül hetedjére a kapcsolatuk során. Mina dühösen felkapta a partvist, és sepregetni kezdett. Már kezdett elege lenni az ilyen típusú vészhelyzetekből, egyrészt, mert sosem értette, mit eszik Zsóka a férfin (aki nem csak belső tulajdonságai miatt emlékeztette Minát a fent említett állatra), másrészt, mert egyszerűen nem tudta felfogni, hogy lehet valaki ennyire elvakult és akaratgyenge. Már eljutott arra a pontra, hogy nem is sajnálta barátnőjét.

Közérdekű közlemény

– melyben szó lesz álmokról, tervekről és ezek kellemetlen mellékhatásairól –

Mint láthatjátok, mostanában lassabban megy a fejezetfeltöltés, mint egy hónapja. Ennek több oka is van: egyrészt, most jött el az az idő, amikor kénytelen vagyok feláldozni magam a tanulás agyzsibbasztó oltárán, belemerülni a ZH-k, hírvideók és beadandók sötét világába. Másrészt pedig egy ideje már foglalkoztat a kiadás gondolata. Kiskorom óta megvan az az elszánt elképzelésem, hogy írásból fogok így vagy úgy, de megélni, és ezt a gazdasági világválság is csak részben törte apró darabokra. Ráadásul, nem egy közeli ismerősömtől hallottam azt, hogy akár meg is próbálhatnám elküldeni valahova a regényem, és tudjátok, hogy van az, ha beleültetik azt a bizonyos bogarat az ember fülébe... :)

Tehát osztottam-szoroztam, és rájöttem, hogy a kiadást nagyban megakadályozná az, ha végig feltölteném a regényem, hiszen akkor lelövöm a poént. Hogy kerülnek ki Abbeyék – már aki és már ha kikerülnek? Milyen titkai vannak még Bennetnek? Hogyan működik a Gödör? Kik buknak el, és kik szárnyalnak fel? Mennyi marad meg főhősnőnk eredeti jelleméből és tudatából? És végül – mekkora esélye van Raynek úgy merő általánosságban az életre? Éppen ezért most befagyasztom egy kicsit a Gödörben közzétételét, talán éppen jókor, Abbeyék története így egy érdekes, hajtépő hatású jelenetnél vágódik el, és kit ne érdekelne a folytatás egy ilyen után?! :)

(Abbey Dóri képszerkesztőjéből :) )

Ennek ellenére a blogot szeretném fenntartani, rövidebb-hosszabb írásokat jelentetnék meg rajta, esetleg, ha van rá igény, a megjelentetési folyamatról írnék, ha az egyszer beindul. Mivel ez nem rövid, szerintem olyan másfél évet lazán jelenthet, még akkor is, ha minden gördülékenyen halad, a türelmeteket kérem. Remélem, hogy a többi történet pótolja majd valamilyen szinten Abbey hisztijeit és frappáns beszólásait, Ray morcos lovagiasságát vagy Jeremy elbűvölő okoskodását. Addig is, szívesen venném, ha szavaznátok oldalt a kérdésekre – nektek ki fog a legjobban hiányozni a szereplők közül? Szeretnétek nyomtatásban látni a történetet? (A várakozási időszak ellenére remélem, hogy igen.:))