Az áldozat
...9914.
Maga sem tudta, mi hajtotta. A Nap már rég lement, az utcák sötétek voltak, az Alsóváros pedig még fényben sem volt a Birodalom legbiztonságosabb része. Mégis szaporán szedte lábait, egyik halványan pislákoló lámpától a másikig. Nem tudta eldönteni, hogy elbújni szeretett volna, vagy a biztonság érzetét keltő fénykörbe állni.
Vetett egy irigy pillantást a Felsővárosra. Lelki szemei előtt ott lebegett az óriási csészealj túlsó oldala, tele fénnyel, tisztasággal, élhető élettel. Minden fehér volt, néhol már-már vakítóan, makulátlan és egészséges, üveggel és tükörrel. Néha annyira valósághű volt ez a kép, hogy abban sem volt biztos, tényleg csak az ő agyi szüleménye-e. Egyet tudott: neki nem ez jutott.
Végigsietett az utcán, és befordult a következőre. Nem igazán értette, miért, az utóbbi hónapokban nem is volt hova mennie. Alsóváros minden egyes része ugyanazt a képet mutatta. Végignézett a sötét utcán, megborzongott a betontömböket látva. Az éjszaka bizonyos szempontból jótékony hatással volt rájuk: a fény csak hangsúlyozta volna sötét, a barna és a szürke színeiben játszó falaikat, apró ablakaikat. Elhaladt egy betört üveg mellett, a felirat szerint, amit egyesek még el tudtak olvasni, régen játékkereskedés lehetett. Amióta az Alsóvárosiak a fentiektől kapták az állásukat, nem volt értelme azokat a boltokat üzemeltetni, melyek régen nyitva álltak. Legalábbis ezt mesélik azok, akiknek felmenői emlékeztek a régi időkre, és továbbadták tudásukat.
Minden a politikával kezdődött, mivel mással. A Katasztrófa után az aktuálisan hatalmon lévő párt menteni próbálta azokat, akik szerintük számítottak valamit. Megépítették a gazdagoknak az egészséges életet biztosító, a szmog köde felett lebegő Felsővárost. Legalábbis ezt mondják; hogy melyik párt intézkedett így, azóta sem lehet tudni, ahogy arra sem emlékeznek már, mi lehetett a Katasztrófa. Alsóvárosban gyorsan haltak meg az emberek.
A férfi megborzongott, megszokásból a tarkójához nyúlt. 9914. Alsóváros tele volt titkokkal: a legnagyobbat beléégették. Nem emlékezett hogyan keletkezett sebhelye, amely ahhoz túlzottan szabályos számokat alkotott, hogy egy egyszerű gyerekkori sérülés legyen. A nevében sem volt biztos, Vance-nak hívta magát.
– A fenébe! –nyögte. Nem vette észre, hogy egy nagyobb lyuk felé tart: kibillent egyensúlyából, és megrándította a bokáját. – Már csak ez hiányzott. Hogy lassabban tudjak sétálni.
Úgy érezte, rossz helyre született, mióta csak az eszét tudta, s a legkisebb bosszúság is erre emlékezette minden egyes alkalommal. Ennek a… hosszan tartó lelkiállapotnak tudta be azt is, hogy néha transzba esett. Ilyenkor hosszú órák maradtak ki, nem tudta, hogyan jutott el egyik helyről a másikra, és miket csinált közben.
Ahogy azt sem, hogy kinek a vére tapad a ruhájára.
Szerencsére ezek az esetek megritkultak az utóbbi időben, már hónapok óta magánál volt.
Továbbsietett.
Felsővárosban biztosan minden annyira világos, mint amilyen fehérek lehetnek a falai. Az alsóvárosiaknak pedig ezért az antigravitációs városrészért kell dolgozniuk. Vett egy mély levegőt, belesajdult a tüdeje. Ezért a helyért kell meghalniuk. Minden lélegzetével egyre kevesebb ideje volt hátra, elégszer látta már a jeleket. Vele a környezet végzett lassan, de biztosan, nem azok az ámokfutók, akikről a hírek és a tapasztalatok szóltak hétről hétre. Feltűnő, majd eltűnő és megvadult senkik, akik mindig gyorsan és pontosan intézték el aktuális áldozataikat. Általában nem ismerték őket, maximum csak látásból. Kósza Lélek volt mindegyik.
Vance sem alakított ki kapcsolatokat az utóbbi években. Túl sokan haltak meg körülötte.
Megszaporázta lépteit, bár lerongyolódott tüdeje egyre kevésbé bírta a megerőltetést. Átkozta ezt a helyet, az életet, a meg nem ismert szüleit, és ilyenkor rettenetesen undorodott magától. Majdnem annyira, mint Alsóváros mocskos épületeitől, összetört üvegeitől, elolvashatatlan felirataitól. Attól, hogy csak a magány nyújtott neki viszonylagos biztonságot. Sietnie kellett, bár tudta, hogy nincs miért vagy kihez. Néha mégis sietett.
Hirtelen meghallotta a hangjukat. A következő kisutcában jártak, hangosan vitatkozva. Nem voltak magányosak; vannak, akik nem értik meg ennek az előnyeit. Vance józan esze azt súgta, álljon meg, a lábai mégsem hallgattak rá.
– Mattie, várj! – a fiatal férfi hangja kétségbeesett volt. – Figyelj, nem úgy értettem, amit mondtam. Menjünk haza, holnap elviszed annak az alaknak, amit akarsz, de most nem biztonságos!
– Finlay, Mathilda. És igazán nem kéne ilyen makacsnak lenned.
– Ez fontos, Finn. A gyerekek miatt.
– És az nem fontos, amit én akarok mondani?
– Már elég alaposan kifejtetted a véleményed, Finlay. És nem muszáj elkísérned, nélküled valószínűleg amúgy is nagyobb biztonságban lennék.
Vance gyorsan befordult a sarkon. A Mathilda nevű lány fejét felszegve sietett előre, kezében egy szatyorral. Az önmagát Finlay-nek nevező férfi idegesen beletúr sötét hajába. Remegtek a kezei.
– Lehet, hogy igazad van – mondta rekedten.
Mathilda megállt. Az utcai lámpa halványan megvilágította arcát, de Vance nem tudott rájönni, mit lát rajta. Döbbenet, fájdalom és szomorúság furcsa egyvelege volt. Mattie éppen szólásra nyitotta a száját, mikor megpillantotta a sötétben várakozó Vance-ot. Összerezzent. Finlay elé sietett, és karjával eltakarta a lányt.
– Nem akarunk bajt – szólt halkan.
Vance izgatottan előrelépett, ki a fénykörbe. Nem tudta levenni a pillantását a férfiról. Érezte, hogy megérkezett.
Hiba csúszott a gépezetbe.
Vance később is pontosan emlékezett mindenre. Arra, ahogy az adrenalin szétáramlott az ereiben, hogy kézfogásra nyújtotta kezét. Meg akarta érinteni Finnlay-t. Látta, ahogy Mathilda döbbent kiáltással kiugrott a férfi háta mögül, és az is az emlékeibe égett, ahogy ujjai egyszer csak leváltak kezéről, hogy egy eddig számára ismeretlen halálos fegyvernek engedjenek utat. Hallotta Finlay dühödt-kétségbeesett ordítását, ahogy a nő félrelökte őt, látta, hogy a plazmalövedék a férfi helyett Mathilda mellkasába fúródott, véres lyukat hagyva. Valamiért leginkább mégis az maradt meg emlékeiben, ahogy a földre hullott szatyorból elgurult egy körte, hogy egy másik, halvány fénykörben álljon meg.
Talán azért, mert az Alsóvárosban nem kapni körtét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése