Volt valami a piros lámpával, amit le akartam írni. Valami a
piros lámpával és az útkereszteződéssel, az egyre távolodó háttal, valami
piros, lüktető és kitépett, valami, amit kitettem, majd összetörted, ott,
előtte és utána folyamatosan.
De annyi minden történt, hogy már nem tudom, mit akartam
leírni, maradt a katyvasz, az összevisszaság, a kibogozhatatlan fájdalom.
Akkor is és most is, már megint lemaradtam hozzád képest.
Ami még szomorúbb, hogy már megint lemaradtam magamhoz képest. Hol vannak a
teleírt oldalak, a tiszta, átlátható érzelmek… a teljesnek érzett felsorolások,
a befejezhető mondatok?
Itt vannak a
telesírt párnák, a mellkasomban kavargó fekete köd, a közhelyek, amik nem
fejeznek ki semmit, semmit, pedig úgy
lenne teljes, ha kimondható lenne! Itt van a fájdalom és a félelem a
fájdalomtól. A bizonytalan jókedv, a megremegő kép, a hiányzó talaj, az összetört
egész, az arcomon a kibaszott sós víz. Itt van valami, amit meg akartam írni,
valami a piros lámpával, de nem tudtam, mert égetett és fájt, így hogy érjek
hozzá? – látod, itt vannak a sebek. Tele vagyok sebbel, és nem tudom elfogadni,
olyan sokáig nem tudtam elfogadni, mert annyira sokat jelent, és én nem akarom,
hogy sokat jelentsen, azt akarom, hogy annyit jelentsen, mint a közhelyek, amik
nem fejeznek ki semmit, hogy üres legyen, hogy üres legyek.
Pedig azt jelenti, hogy én nagyon tudok szeretni (minek?),
de nem a jó embert. Azt jelenti, mertem szeretni, mert azt hittem, a jó
emberről van szó. De te nem vagy jó ember, nem vagy a jó ember, nem vagy már semmi,
mégsem tud-ta-lak elengedni.
Bele akarom sűríteni az elmúlt hónapokat és az elkövetkezendőeket,
át akarom ugrani, át a fájdalmat, a csalódást, a keserűséget, a félelmet, a
bizalmatlanságot, az összetört hitet – hol a hitem? hogy lehetett hitem? minek,
ha egyszer összetörik? – ,és megint, újra itt a sós víz.
Ha látnák az emberek, hogy elég egy szőke haj, egy kézfogás,
egy hirtelen emlék, egy mosoly vagy a biztonság illúziója, hogy mindaz, ami
vagyok, szétessen, egy pillanatra megint összetörjön, egy pillanatra elöntsön,
végighasítson a mellkasomon a tömény fájdalom, csak egy pillanatra, de minden
nap, minden nap egy belső vérzés…
De az egész csak egy pillanat, mindig csak annyi, mert
annyit hagyok, mert tovább nem bírom, mert nem tudom megfogni, mert nem bírom
megfogalmazni, csak ott van a nyers érzés, de kimondatlan, és most, ezekkel a
barokk körmondatokkal, ezekkel a borzalmas, hihetetlenül összecsapott, meg nem
tervezett, fel nem fogott, ösztönből írt, kibaszott mondatokkal talán közelebb
kerültem hozzá, ahhoz, hogy merjem elfogadni, hogy fáj, mert rájöttem, hogy nekem
másképp nem megy, nem szabad félnem tőle…
magamhoz kell ölelnem a fájdalmat, hogy többet már ne
árthasson.
Minden a piros lámpánál kezdődött, vagyis nem, ott ért
véget, és kezdődött a vég, az a vég, amit most élek.
Én már csak a vég végét várom.
(De ez az egész talán már nem is erről szól, nem a
fájdalomról, nem a félelemről, nem az összetört hitről, a hiányzó talajról, a
hiányzó egészről, hanem arról, hogy most megfogom, most megfogalmazom, most
egésszé teszem önmagamat, végre, végre, írok róla még akkor is, ha mindenki más
számára érthetetlen és értéktelen, de engem felszabadít, és egyszer talán
elérem, felrepülök és elérem, az enyém lesz…
A vég vége.)