Hosszú ideig meredtem a fehér lapra.
Olyan volt, mint egy partra vetett döglött polip: visszataszító, értelmetlen, nyomasztó – egy bottal sem érnél hozzá. Minden tekintetben olyan érzelem, amelyről már nem érdemes írni.
Kettőt kérek a legerősebből.
Egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy hozzáférkőzzek. Éreztem, hogy kéne, tudtam is bőven, az egyre gyűlő számlák biztosítottak róla. A maga közegében hatalmas sztori lett volna, hiszen mindenki volt már hasonló helyzetben. Átérezhető, megközelíthető, azonosulható. Tökéletes olvasnivaló.
Döglött polip.
Mindenki élt már át effélét. Talán éppen ezért nem is érdemes beszélni róla. Talán éppen ezért érdemes beszélni róla. Csalódás, fájdalom, keserűség, szorongató álmok, még fojtogatóbb ébredések, ölelem a takaróm, döglött polip. Elévültnek hitt, mélybe merülő, mindenhová beszivárgó dolgok. Egyesek már a tudatalattit emlegetnék.
Valami, amiről nem tudod eldönteni, hogy azért nem megy, mert már vége, vagy azért, mert elérhetetlenül elnyomtad. A reggeli másodpercek az utóbbira szavaznak. Azok a pillanatok, amikor önmagad keresed, de csak azt a tompa, gyilkos fájdalmat találod a helyén. A többi részed éjjel elpárolgott, pedig már arra sem emlékszel, mitől. Homályos képek, torz alakok, kísértő, elfelejthetetlen személyek.
Még kettőt, kérem.
A hétköznapok. Mintha immunissá tennének, elfejtetik veled a lényed. Azt, aki voltál, amikor a tompa-gyilkos még éles volt, és mindenre kiterjedt. Pörögsz és nevetsz, úgy, mint régen. Mikor még azt remélted, amit mégsem érhettél el.
Tudod, legalább részben. Nappal.
Döglött polip…?
