Árnyak

Az árnyak egyszer csak elkezdtek követni. Azóta sem tudom, mi miatt és pontosan mikor – csak azon kaptam magam, hogy ott vannak a nyomomban, mindig. Nyári napsütésben, éjjeli félhomályban, teljes sötétségben. Kavarogtak a bokámnál, néha átölelték a csuklómat. Próbáltam rájönni, rendszert találni, vagy legalább minimális logikát a viselkedésükben. Sosem sikerült.

Megmutattam a legjobb barátomnak. Zseblámpával, szobában, szabad ég alatt. Végül hülyének nevezett. És még másnak is. Egy ideje nem beszélek vele.

Másokkal sem igazán. A családomnak nem mondhattam el, ezt az első alkalommal tudtam. Fiatalok ösztönös, bizalmatlan megérzése volt. Addigra már régen beléptem abba a korba, mikor csak a haverjaidban bízol meg.

Feleslegesen.

Az árnyak továbbra is tekeregtek. Sosem bántottak. Kezdetben azt hittem, terveznek valamit. Ébren, zseblámpával figyeltem őket. Vártam, mikor csapnak le rám. Rágják le a húst a csontjaimról, vagy tesznek egyenlővé a sötétséggel. Fednek be, tűntetnek el, nyomnak egyszer csak össze.

Nem tették. Kétségbeestem: azt hittem, játszanak velem. Prédával a halál előtt. Ahogy tekeregtek, füstösen, határozottan, félve, félszegen, mosolyogva. Ezt persze nem azonnal ismertem fel, kezdetben minden arcuk ugyanolyan volt. Kellett egy kis idő, akár csak az embereknél. Jó pár együtt töltött éjszaka.

Ezt később felváltották a nappalok. Figyeltem őket órára menet, az iskolapadban, az orvosi rendelőben. Másokat nem követtek, ráébredtem, hogy mennyire egyedivé is tesznek. Meg akartam érteni őket. Beszélni hozzájuk, meghallgatni a válaszukat. Szorosabb kapcsolatot kialakítani. Új szintre emelni a viszonyunkat.

Egyetemre csak ők maradtak, mindenki mással szakítottam. Én akartam így, nem ők idegenkedtek tőlem. Miért tették volna? Különleges voltam, társaim tökéletessé tettek. Ők meg féltékenyek lettek. Féltékenyek rám és az Árnyakra. A füstös feketeségre, amit a szemeimnek kölcsönöztek. A kapcsolatunkra.

Most csak fekszem, és nézem őket. Tekeregnek az ujjaim, a karjaim körül. Simogató-bizsergető, mintha hozzám érnének. Átkarolják a derekamat. Befedik a combjaimat, lábfejem fehér bőre eltűnik a feketeségben. Aztán teljesen átölelik a testem.

Mélyebb sötétség ereszkedik rám, ahogy bekúsznak a szemem elé, eltüntetve a világot.

(Az egyik bírátomnak mindig ez a szám jut erről a novelláról eszébe. Illetve, fordítva.)

Kép a lányról, aki haza akar menni

Dóritól kaptam még egy fantasztikus képet a Gödörben című történetről, amely Abbey két világát mutatja be. Szerintem nagyon hatásos és kifejező, érzem az elveszettséget. A betűtípust meg imádom! Remélem, nektek is tetszik!

Amúgy nem hagytam ám abba az írást sem, sőt, hosszas halogatás után stílusosan az utolsó napon jelentkeztem egy honlapon, a Merengőn meghirdetett versenyre is. Nem mondom, hogy életem fő műve lett a végeredmény, de remélem, elnyeri majd az olvasók tetszését. Sajnos, a szabályoknak megfelelően egyelőre nem pakolhatom fel a novellát a blogra. De majd ha vége a versenynek! (Ami nem tudom, mikor lesz...)